A kerítések árnyékába húzódva menegetett, s botjával piszkálgatva a kibújó gazt, felverte a szundító kutyát, amely veszett csaholással fel-alá rohangált a kerítésen belül. Ő meg élvezettel koppantotta meg ismét a deszkapalánkot, s már-már gyerekes örömmel nézte az őrjöngő kuvaszt.
Az emeletes, patinás Séra-kúriához ért. De sokszor ült itt az alagsori áristomban valaha! Madárka arcán mosoly villant, kunkori bajusza megnyúlt, s a szeme is kékebben csillogott. Tanult ember volt ő, iparos, sokat olvasott, véleményére hallgattak az emberek. Ha ellentétes nézetei akadtak az éppen aktuális helyi választások jelöltjével, kifundált ürüggyel az áristomba kísérték, ide az alagsorba. De nem oda Buda, meghányta-vetette a dolgot már azelőtt a falus felekkel, így nyugodtan várakozott ott napilapokat olvasgatva estig, amíg kiengedték onnan. Persze, hogy úgy történt minden, ahogy ő is akarta. Rég volt, szép volt! Kihalt az utca így ebéd után, a mezőn dolgozók a hűvösbe húzódtak, ki szunyókált, ki hancúrozott, a gyerekek a falut átszelő folyóban lubickoltak, a sánc szélén libák gunnyasztottak. Csak a rovarok zümmögtek egyhangúan.
Ahogy befordult az utcája sarkán és — már megszokásból is — leült a nagy fehér kőre. Még az apja is elüldögélt gyakran rajta, de ő se tudta a kő igazi eredetét. Simára koptatták a tetejét, szent hellyé vált, aki oda leült, rögtön erőre kapott. Mendemonda, de így érezte ő is. Meg ráért. Botját gondosan maga mellé tette, komótosan előszedte lajbija zsebéből az ezüst dohányszelencét, óvatosan kivett egy hófehér hártyapapírt, ujjára hajlította, nyelve hegyével megnyalta a szélét, dohányt szórt bele, majd kerekre sodorta a szivart, s nyolcvan év megfontolt nyugalmával rágyújtott. Íze, illata a brassói Arany Sasba röpítette, s már-már hallotta is a kávézó monoton zaját, látta a kipirult arcú urakat. Akkor még barna volt a haja, bajsza is! A szivar a végére ért, ledobta a porba, megszokásból rátaposott, vette a botját, s hazaballagott.
A terebélyes fa hűvöse kellemesen érintette meg kimelegedett testét, felszedett a lehullott fekete eperből egy maréknyit. Még nagyapjával ültették a csemetét, azóta sok gyerek maszatolta feketére kezét, száját, örvendett a mézédes gyümölcsnek. Emlékszik, amikor a keresztfia a nevén kiabált segítségéért a nagy fáról: „Gyula bácsi, Gyula bácsi!” — nem mozdult. Hadd jusson eszébe a gézengúznak, hogy kell őt szólítani.
Úgy is lett, hamar keresztapámért kiáltott. Mennyit kacagtak ezen az eseten azóta is. Nagy kópé volt az öregapja! Ilyen nyári napokon őkelme, a nagyapja, vigyázott rá, meg Déborára; sámliján üldögélve a tornácon, gondolataiba merülve szívta pipáját, de a szemét rajtuk tartotta. Csintalan gyermekecske volt ő — most már tudja —, s hiába szólt rá az öreg, hogy ne ütögesse pálcával a tyúkok fejét, rá se hederített.
— Nyughass, mert megverlek — dohogott apó,
— Úgysem ér utol — nyelvelt vissza ő.
Dehogynem, repült is feléje a bot, el is találta a lábát, jó nagyot bucskázva úgy ordított, mint a nádi bika.
— No, ugye utolértelek — kacagott apó.
Az ablak felső pereméről levette a kulcsot, kattant a zár. Botját a sarokba tette, majd jólesően leült a karosszékbe. A kasztenről, s a falról megkopott képekről nézett vissza rá a múlt. Szülei családi képe mosolyt csalt arcára. Hogy is ne, hiszen az akkori szokásokkal ellentétben apja ült a széken, mellette állt az anyja, így is egyforma magasak voltak! Anyja aprócska termetét kapta ő is az élettől, de már rég megbékélt vele.
Aztán Juliskáján merengett el. De szép is volt nagy barna szemével, örök mosolyával! Derék asszony volt, csak hamar átlibbent a másik világba. Nem is kellett neki más feleség. A másik képről lányai mosolyognak rá a ringlószilvafa alól. Bár egy-egy év van köztük olyanok, mint a tojások, egyformán szépek!
S az egyetlen fia, Józsi — téved odébb tekintete, s könnybe lábad a szeme. Csendes, szorgos fiú volt, a második világégéskor saját lovával — szkimbásként — vonult be a magyar haza védelmére. Amikor minden összeomlott, s a tüzek, füstölgő romok közt futott mindenki, amerre látott, Józsi kitartott a bajtársaival. „Ki tudja, hol nyugszik a teste?” — szakadt fel lelkéből sóhaj.
A maga katonaképe következik, azt ki nem hagyná a napi mustrából! Egy aknavető mellett állt két bajtársával, a nevük is tudja még. Tizedesig jutott fel a ranglétrán, ez nagy tisztesség volt neki, a falusi fiúnak, büszke is rá. Egyszer a közelében robbant egy akna, feldobta a levegőbe, szerencsére nagyobb baja nem esett, csupán a hallása károsodott. Most érzi már a bajt, de még jól megérti a beszédet.
Soha nem tudja elfelejteni a háborúból való hazatérést! Nagy volt az öröm, de annál távolabb, szülőfaluja, az erdélyi Kárpátok kanyarulatában az útravaló hamar elfogyott. Örülhetett, ha egy-két főtt pityókát, száraz kenyérhéjat kapott a szegény emberektől. Kolozsvárig gyalog, néha szekérre kapaszkodva jutott el, ott aztán felülhetett a vonatra. Korgott a gyomra, két napja nem jutott élelemhez. Amikor a fülkében finom szalonnát ettek az utasok, csak nézte-nézte, és csorgott szeméből a könny. Nem kínálták meg egy falatkával sem. Szerencséjére Kocsárdon két ismerősre talált, nekik volt kenyerük, így menekült meg az éhhaláltól.
Az emlékek vonata elringatta, lassan elszenderedett. Álmában tovább barangolt a múltban, talán.
foto: net
Legutóbbi módosítás: 2016.06.07. @ 11:00 :: Kádár Sára Hajnalka
