Nyomtatás

Fényképezte Budai Péter: Radnai Havasok, a Lovak vízesése

Azokban az időkben, amikor az erdélyi falvakban még tatárok fosztogattak, a hegyek menedéket nyújtottak a veszélyben lévő emberek számára. Vad csapások közé, sziklás hegyoldalak szakadékaiba, no meg a fenyőerdők sötétjébe nem követte őket az ellenség.

        Egyszer azonban mégis megtörtént az, amire a marosborgóiak nem számítottak.  

        Egyik nap a falu békéjét újra veszélyt jelző harangok zúgása verte fel.

        – Tatárok, tatárok! – figyelmeztették egymást az emberek, és gyermekeikkel ölükben állataikat maguk előtt hajtva szaladtak a menedéket nyújtó hegyek felé.

        A falu lovainak őrzője is kinyitotta a karám kapuját és az ismert ostorcsattintás hangjára a lovak, mint a szélvész száguldottak fel a sziklás hegyek közötti tenyérnyi tisztásra. Amikor megjelentek a tatárok, már csak üresen tátongó házakat és istállókat találtak a faluban. Akkor a vezér féktelen dühében csapatát a hegyekbe vezényelte, hogy onnan az embereket láncra verve elhurcolják, és az állatokat, de különösen a lovakat, zsákmányként megkaparintsák.

        Az erdő csendjében jól hallaszott a közeledő ellenséges paták vágtája, és az emberek még mélyebbre hatoltak a sűrűbe. Az állatok is érezték a veszélyt és csendben meghúzódtak rejtekhelyeiken. A falu lovai, mintha tanácskoznának, fejüket összedugva álltak, ideges dobogásuk félelmükről árulkodott.

        Nemsokára tatárkardok suhogása hallatszott, amint utat vágnak maguknak a bozótosban. Aztán elnémult a kardsuhogás és egy ideig csak az erdő csendjének súlya nehezedett a bujdosók lelkére. Ebben a félelmetes csendben egyszer csak vad üvöltéssel törtek elő a sűrűből az üldözők, de még mielőtt egyet is vághattak volna kardjukkal, hátborzongató moraj rázta meg a hegyet és a fenyők közül egy villogó szemű medveóriás lépett az emberek elé készen arra, hogy hatalmas mancsaival darabokra szaggasson minden tatárt, aki egy tapodtat is merészel feléjük tenni.

Amikor a támadók felfogták, hogy kivel állnak szemben, ijedtükben irányt változtatva keresték a legrövidebb utat a menekülésre. A tisztás közepén azonban meglátták a lovakat. Magasba emelt kardokkal és eszeveszett rikoltozással próbálták lehajtani őket a völgybe, ám a lovak mozdulatlanságba merevedve farkas szemet néztek a veszedelemmel. Aztán a vezércsődör felágaskodott, elszánt nyerítését visszhangozták a távoli hegyek, s a következő pillanatban a tatárok szeme láttára a sziklák között tátongó mély szakadékba vetette magát. Társai gondolkodás nélkül követték példáját.

        A monda szerint, nem sokkal a történtek után, a lovaikat sirató gazdák könnyeiből fakadt az a hegyi patak, amely a sziklák közt zuhog alá a mélybe. Az így keletkezett vízesés a Radnai Havasok egyik természeti gyöngyszeme, melyet az emberek a marosborgói lovak emlékére ma is a Lovak Vízesésének neveznek, s a sziklás hegyet pedig Lóhavasként emlegetik.