Harsogó-zöld levélkék sátrán
kelyhek lámpái égtek a méhek
zsongó rajának világolva, s szívemnek.
Bennem találtak gyönyör?ségre
mind, a lelkemig-bódult roskadással
lehúzott, gy?zelemterhes ágak.
Minden együtt a részeg pillanatban,
csüggedés, kín, reménység, alázat.
Így szeretnék élni a jöv?nek!
Akkor úgy t?nt, a fában is tovább.
Áradásszagú szélben fecskék cikáztak,
s a Nap-vértányér hullt alább, alább.
Tudtam, most tücskök kezdik a füvek közt
felzengeni a nyár hívódalát:
felsajgó hiány. Üzent egy csillag
fényjelekkel a messzeségen át.
Legutóbbi módosítás: 2011.06.13. @ 10:40 :: dudás sándor
