Kukucska Pista bácsi lovainak patái ütemesen kopogtak az aszfalton, de mire az ébredező utcabeliek agya átvette a hajnali csendben felhangzó ritmust, el is hallgattak.
Gazdájuk szokását ismerve, megálltak a szövetkezeti bolt előtt, melynek szomszédságában a füstös kocsma már várta korai betérőit. A reggeli abrak feleslegét nyugodtan ürítették, időérzékük pontosan behatárolta az e szükségletük elvégzéséhez rendelkezésükre álló perceket. A gyors tankolást követően a szekér bakjára fellépő Pista bácsinak már szólni sem kellett, tudták melyik határ felé vegyék az irányt.
Róza néni erre várt. Vedrét és lapátját kezébe kapva kocogott a tetthely irányába, hogy felszedje a lóganét. Holnap után Pünkösd, s a vertfal az idén tavaszra is ledobta magáról a vakolatot. A vágós eső épp az utca felé néző nyári konyha falának alját rondította el, a körmenet előtt nem szégyenkezhet. A Nap első sugarai már felkapaszkodtak az ég peremére, szép idő ígérkezett. Legalább hamar megszárad a tapasztás, könnyű lesz meszelni — gondolta, míg hazaért.
Amíg hűlt a trágya, megásta a kút mellett a gödröt, a talicskába odakészített földet beleborította. Meglocsolta vízzel, majd a sárhoz egy kosár polyvát kevert és jöhetett a lótrágya.
Férje — szemeit a fényhez szoktatva — a tornácról figyelte asszonya ténykedését. Milyen gonddal keveri a tapaszanyagot, pedig köztudottan utálja a lógané szagát.
Ki tudja mennyi kényszerfeladattal kellett megbarátkoznia házasságuk negyven éve alatt annak a törékeny, sovány lánynak, akit tizenhét évesen ültetett a szekerére, fehér lepedőbe kötött, szegényes hozományával. A szülők örültek, hogy egy éhes szájjal kevesebb marad otthon.
Nem a szerelem, pusztán szimpátia és a szükség kötötte őket össze.
Becsületére váljon, kemény, ügyes asszonnyá formálta az élet. Erős kézzel nevelte a hat fiút és a két lányt. A szoba-konyhás házban tisztaság uralkodott, a gyerekekre odafigyelt, finomakat főzött, foszlós kenyereket sütött és jól osztotta be kevéske vagyonukat. Istenfélő lévén, hűséges társa maradt.
Benézett a faliórára. Nem mehet át a lányáékhoz, túl korai. A kis fruska még alszik.
A kamra polcáról leemelte a reggeli „ébresztőt”, s az odakészített kis kupicába mérve lenyelte.
Ennyi a napi adag. Drága a jóféle házi, neje parancsának engedelmeskedve pénzzé tette a kifőzés legnagyobb részét, ami maradt azt gondosan be kellett osztania, hogy kitartson őszig. A tüzes ital átjárta testét. A lavórban felfrissítette arcát, megfésülködött, kezét végighúzta állán – majd holnap borotválkozom, még nem szúr – állapította meg.
A hátsóudvarra menet látta, ahogy Róza ásóval leveri a fal bomlásnak induló részét, becsapkodja vízzel, és már viszi is a keveréket a vödörben.
Egyszer próbált neki segíteni — amikor az első fiukkal gyerekágyasan feküdt —, de nem nagy sikerrel. Túl lassan dolgozott, a falra felvitt anyag gyorsan száradt, nem tudta elsimítani. Rücskös maradt, amit még a mész sem takart el. Köszönet helyett olyan letolást kapott, hogy azóta nem vette kezébe sem a simítót, sem a meszelőt.
Megetette a tyúkokat, átköszönt a szomszédnak, aki a diófa alatt pöfékelt. Téblábolt, kisétált a kertbe, szemrevételezte a kukoricát. Siettette az időt, hogy mihamarabb ölébe kaphassa a szőke, göndör fürtös hajú, nagy barna szemű lányunokáját, akit csak Fruskának hívott.
Sokáig nem találta élete értelmét. Megállás nélkül dolgozott a földeken tavasztól őszig, hajnaltól késő estig, hogy nyolc gyerekét etetni, öltöztetni tudja, s tűzifával rakhassa meg a fészert. A téli pihenő után minden kezdődött elölről, újra és újra, évtizedeken át.
Épp időben repültek ki, mert már egyre fogyott ereje és türelme, legszívesebben Isten égi szolgáinak sorába lépett volna.
Életszemléletét az a kis csöppség változtatta meg, akire vigyáznia kellett, amíg lánya és veje dolgozott. Olyan boldogsággal soha senki nem fogadta élete eltelt ötven évében, mint ez a kislány. Csecsemőként is nagyokat kacagott papája grimaszain, de amint lábra állt, úgy futott nagyapja ölébe, mint a kiscica a meleg kemencepadkára.
Lánya hálásan köszönte, hogy magával viszi Zsuzsit, mert elevensége állandó figyelmet kívánt. Hasában a hamarosan születendő testvérkével már szaladni sem tudott utána, amire elég gyakran kényszerült. Ha látóköréből kicsusszant, pillanatok alatt duci kezében szorongatta utolsó leheletükig az udvaron napozó kiscsibéket, felmászott minden megmászható és megmászhatatlan helyre, ő is mosni vagy mosogatni akart, hintőpornak használta a tyúktetűirtót, szórta a tyúkoknak a kukoricát, ha kellett, ha nem. Megtalálta a kerítésen azt a néhány lécet, amit édesapja alapos felülvizsgálata nem vett észre, a szegek már nem tartottak eléggé, és szökött hol a szomszédba, hol az utcára.
Fél nyolcat ütött a falióra.
— Átmegyek a kis unokámért! — vetette oda a munkája végén járó feleségének.
A házhoz érve Zsuzsit a lépcsőn találta. Őt várta. A lánya is. Széles mosollyal perdült elé a kislány, nyújtotta két vaskos karját:
— Fáj a lábam papa — lódította.
Út közben beszélgettek, illetve ő csak hallgatta. A kicsi szája be nem állt, csacsogott, mesélt, mindent megfigyelt, megjegyzett, megkérdezett. Ennyi okosságot ő biz’a nem tudna mondani, pedig idén a hetvenet is betölti. Úgy szívta magába ennek a négy éves apróságnak minden szavát, mozdulatát, illatát, mint a kiszikkadt föld a langyos esőt.
A reggeli elkészült. Tojásos szalonna, cikóriakávé várta a visszatérőket. Együtt ültek asztalhoz, s bár teli hassal jött el otthonról, a papáéból még kért.
Róza néni gyanúsan méregette az öreget:
— Nagyon figyeljen a gyerekre, megyek hátra, levágok két csirkét, Pünkösd napjára. Tudja milyen rossz.
— Dehogy rossz! Dehogy rossz! Csak minden érdekli. Majd én vigyázok rá, ne féljen.
Elővették a hokedliből az erősen megtépázott füzetet, a tintaceruzát és rajzoltak. Az ákombákomokkal hamar megteltek a lapok, ezért a szokásos virágmustra következett. A ház előtt és a kerítés mellett virágok tarkállottak, pillangókkal, darazsakkal. Itt elszórakoztak jó ideig. A kislány szaladt egyiktől a másikig, szagoltatta, simogatta őket, de a csokorba csak vadvirágok kerülhettek — nagymama haragudott, ha pünkösdi rózsáit csak úgy letépkedték.
Azok a nevezetes napra nyílnak, akkor levagdossa valamennyit és feldíszíti a kerítésléceket, a körmeneten résztvevők és jó pásztoruk, Vince atya nagy megelégedésére.
Az udvar közepén barackfa védett az egyre erősebb napsütéstől, alá telepedtek. Az apró ujjak ügyesen rendezték össze a csokrot, papának csak át kellett kötnie és figyelmesen hallgatni Zsuzsi okfejtését a művelet fontosságáról.
— Beszaladok inni! Maradj itt a pléden aranyom. Mindjárt jövök.
Azzal besétált egy fröccs erejéig a házba. A szalonna és a tojás nagyon kívánta a folyadékot.
Még visszanézett az ajtóból a virágkötészetbe belefeledkezett kislányra, majd nekilátott a hideg koktél elkészítésének.
A hűvös kamra épp a megfelelő hőfokon tartotta a házi bort, a szódásüvegekre is nagy gondot fordított, nehogy egyszerre fogyjanak ki. Az arány 1:2-es, amolyan spórolós, mint a pálinka, de ezért legalább nem zsörtölődött Róza. Gondolatai elkalandoztak. A szüreti mulatságok jelentették számukra az egyetlen szórakozást. Ott táncoltak néha, sután, egymás ritmusát keresve. Mosolyt ritkán látott felesége arcán, pedig angyalian, finoman felszabadult nevetése széppé varázsolta a sötét fejkendő alatt is.
Okosságát hamar felismerte, ezért rábízott minden döntést, ő leginkább csak bólintott és tette a dolgát.
Fülét hangos kiabálás csapta meg. A poharát hagyva szaladt a hang irányába.
Az udvaron senkit sem látott, a veszekedés a nyári konyha mögül szűrődött ki.
Rosszat sejtve pillantott a pléden hagyott virágcsokorra és a tornácon árválkodó koppasztott csirkékre.
— Mit csináltál már megint? — sipította Róza néni. — Veled csak a baj van!
— Rajzoltam szépet! — magyarázta Zsuzsi és művére mutatott.
— Majd adok én neked összefirkálni a frissen meszelt falamat! Adod ide azonnal azt a krétát — vált vészjóslóvá a néne hangja.
Ekkorra ért oda nagyapa. A vakítóan fehérlő falon épp olyan firkálmányok díszlettek, mint a füzetoldalakon. A kislány kipirult arccal a piros tégladarabkát szorosabbra fogva apró markában, szembefordult nagyanyjával és hangosan szólt:
— Nem adom. Rajzolok.
— Te itt nem fogsz rajzolni, de mást se. Menj innen hazafele! — kiabálta.
Nagyapa érezte, most kell kimentenie e megbátorodott csöppséget, különben elszabadul a pokol.
De még mielőtt mentőakcióját végrehajthatta volna, a kicsi derekára tette két kezét, ruhácskája megremegett, szőke fürtjeit megrázta, s kissé előredőlve préselte ajkai közül:
— Nem megyek!
Mielőtt mama felocsúdott meglepetéséből, nagyapa felkapta a kislányt, karjaiba rejtette és gyors léptekkel indult a bejárati kapu felé. Közben csókolgatta, s kuncogott magában, hisz ezen a portán még senki sem mert szembefordulni nejével. A tőle jóval magasabb, felnőtt fiainak is lekevert egy pofont, ha úgy érezte illetlenül beszéltek vele.
A csendet a kapu nyikorgása törte meg. Róza néni még mindig dermedten állt a megbecstelenített fal előtt. Aztán arca felragyogott, mint az angyaloknak, finoman elnevette magát:
— A kis bestia! Még szembefordult Velem! — majd a meszes vödör felé lépkedve még megjegyezte: — Az én vérem.
Legutóbbi módosítás: 2011.06.13. @ 15:19 :: Bereczki Gizella - Libra
