“Egyszer, úgy ezer éve, tán ezeket a padokat is valaki rendesen legyalulta. A kalamáris lyukakat is – minden bizonnyal – nem alaktalan, repedezett recésekre fúrta, de hát annyi minden történt azóta és annyian jártak itt”. A tanító bácsi kicsit elgondolkodott, míg a számtan rögtönzés kínjaival bíbelődtek a soros nebulók. “A fal is tiszta sormintázott repedés. Odakint az eget gólya és vadkacsa hadak lepik vastagon. Helyjegy híján nem repülővel, hanem saját erőből nyaralnak egyet télen”.
Visszafordult, a katedra dobogójára lépett, majd leült. A zsebéből apró, dohányszemcsés noteszt halászott elő és odaszólt az osztálynak.
– Tegyétek le a ceruzákat, Sipos gyűjtsd be a dolgozatokat! Ma hozzátok rendelt a rendszerem, holnap a ti vendégetek leszek Kerekes.
– Tanító bácsi, édesanyám azt üzeni, hogy nekünk nincs most mit enni.
– Nem baj fiam, én mindig azt eszem amit ti. Holnap megyek ebédre és együtt eszek veletek.
– Mondtam már, hogy azt üzeni az anyukám, nincs ennivalónk!
– Jól értettem. Ha ti azt esztek, akkor én is a nincset fogom enni holnap.
Ezen a gyerekek jót nevettek, pedig olyan sokuknak volt hasonló ,vagy éppen olyan cipője, mint Kerekesnek.
– Tetszik tudni tanító bácsi, már egy jó ideje kimúlt a lovunk, nincs ami húzza a szekeret. A búzát nem tudtuk megőrletni, a krumpli még ott van a földeken. A Kosári
hágótól, a Berkes és Lovas tanyák között van a földünk, nem bírjuk hazahordani kézben, pedig nincs olyan sok.
– Akkor mit esztek?
– Mindig akad valami. Tetszik tudni, mellettünk a zug tele van szederbokrokkal, most éppen azzal tartjuk fenn magunkat. Szegény apám nagyon megsínylette ezt a szüretet, mert az összes törkölyt megettük. Kicsit mérgelődött, hogy nem lesz pálinka, de neki is enni kellett, ő is azt ette velünk. Olyanokat mondanak, hogy maga napszámos, anyám még vitába is szállt a szomszéddal, hogy zsellérek már nincsenek.
– Zsellérek valóban nincsenek fiam. Napszámosok igen és talán ezután is lesznek. Minket – kicsit fennkölten – úgy neveznek, a nemzet napszámosai. Ez körülbelül annyit jelent, hogy az egész népnek vagyok a napszámosa, aminek te is a része vagy, meg én is. Így, saját magam napszámosa is vagyok. Talán azért nem kaptam fizetést már két esztendeje.
– Elnézést kérek tanító bácsi, én ezt nem értem.
– Annál jobb, örülj neki fiam. Szünet!
A gyerekek kirohantak, de tanító bácsi nem nagyon sietett. Valahogy, Kerekesnek sem állt rohanóra a lába mint – az alultápláltságától függetlenül – mindig. Csak ott állt, csellengett és az ajtóból vissza is fordult.
– Tanító bácsi, tényleg nincs mit ennünk, nem tudunk mit csinálni. Nagyon szégyellem.
– Sose szégyelld fiam! Hol dolgozik az apád?
– Éppen a Kis Laciék fáját vágta fel.
– Látod, ő is napszámos. Mit fizettek?
– Hát semmit, mert ha még két hónapig dolgozik, akkor adnak nekünk egy gebét. Ló nélkül nem lehet gazdálkodni, anyám és apám is ezt mondja, különben éhen halunk.
– Na látod, édesapád sem pénzért dolgozik! Holnap ebédkor, ha már a sorkoszt – minden normálisat leforrázó – rendje szerint szülőktől, szülőkig kell naponta mennem
a betevőért…
– Hogy tetszik mondani? Nem értem pontosan.
– Nem baj fiam, a lényeg a következő, lemegyünk egy kosárral a zugba, teli szedjük szederrel.
– Már kiráz a hideg tőle, állandóan azt eszem!
– Én viszek egy kenyeret!
Felnézett a gerendára és azon gondolkodott magában, honnan a fenéből vesz kenyeret, hogyan teljesíti adott szavát, ami nem csak nevelői, hanem gerinces emberhez
méltó kötelessége is. Nem hogy kenyere, de még szalonnája sincs! Vitte fanyarba a nyomor humort.
– Nos, holnap viszek nektek egy kenyeret, szedünk egy kosár szedret. Annak a kisebb részéből anyátok levest főz, a többiből meg lekvárt és a kenyérrel együtt degeszre jóllakunk. Kapd a csengőt és csengess be!
A boldogságtól csodálkozó gyerek kezébe nyomta a csengőt, aki olyan örömmel kongatta, amiért máskor, másokat legszívesebben leütött volna. Nem szerette a szünetek végét, a legjobb az lett volna, ha soha sem érnek véget.
Aztán eljött az órák vége és a tanító bácsi hazabocsájtotta nebulóit szegényes osztálytermükből. Bement a szobájába, szekrényből elővette kopottas ünneplő öltönyét, megborotválkozott, bajuszát megigazította és átment Lapecs Micikéékhez, akik két esztendeje nyaggatják, hogyha egy kis angolt tanít leánykájuknak, úgy, hogy meg tudja magát értetni a – soha ide nem látogató – külföldiekkel, akkor azt illendően viszonoznák. Lassan és méltóságteljesen, mintha a világ legelégedettebb embere lenne, átballagott Micikéékhez. Nem volt elégedetlen, nem tépte magát, de az ilyen helyzeteket nem szerette. Legszívesebben elmenekült volna, de az összes létező elvét szanaszét kellett volna taposnia hozzá.
Megalkudtak, óránként – hetente két alkalommal – egy kenyér. Az első óra mindjárt aznap, ebéd után visszaszámlálásra kerül.
– A tanító úr ma éppen hol étkezik?
Kérdezte tisztelet és megvetés vegyítésével Lapecsné.
– Ma Siposéknál, holnap Kerekeséknél, aztán már meg kell néznem a noteszomban.
– Minden gyerekhez elmegy?
– Mindegyikhez és nem csak a törvény kedvéért.
– Azért, ha nem haragszik megkérdezhetem, hogy Kolompárékhoz és Lakatosékhoz is eljár?
– Mikor rájuk kerül a sor, oda is megyek, nem szoktam kivételezni senkivel. Ez itt épp olyan, mint az angol óra, másnak is egy kenyérért csinálnám, maguknak is!
A viszontlátásra ebéd után és a jövő héten!
– Megbocsásson tanító úr, nem akartam bántani! Viszontlátásra és jó étvágyat!
– Köszönöm Lapecsné, maguknak is!
Legutóbbi módosítás: 2011.06.19. @ 17:38 :: Boér Péter Pál
