Az idő könyörtelenül telt. Várakozáskor egy hónap már fájdalmasan hosszú tud lenni, de ezt nem tették szóvá Plávicsék. Csak sóhajtozott Magda néni és olyankor a konok aptya szeme is furcsán bepárásodott.
Margit megkérdezte a szomszédot, hogy hogyan lehetne érdeklődni a harctéren lévőkről.
– Jöjjön be Margitka, megfogalmazunk egy levelet a Vöröskeresztnek – válaszolta Károly.
Szeptember elején aztán végre, sűrűn teleírt lapon mégis megérkezett a várva várt beszámoló:
”Valahol Oroszországban 1942. VIII/hó 27én.
Kedves szüleim és Margit testvérem!
Igazán nagyon örülök, hogy édesapám lépéseket tett az üzlet érdekében, ezt édesapáknál úgy is kell, csak vigyázzanak az üzletre. A levelet amit a vöröskeresztesek írtak, megkaptam és nyugodjanak meg, nincsen semmi bajom ezidáig, mert a vasúti karambónál az én kocsim is feldűlt, de nekem semmi bajom nem lett. Azóta már voltam olyan tűzben is, hogy a térdemen a nadrágot elvitte a szilánk, gatyával együtt és a térdemnek nem lett semmi baja. Meg az oldalamon a zsebnél is szétszaggatta a szilánk a nadrágom. Eztet nem vigasztalásból írom, hanem ez úgy van csak legyenek nyugodtan, majdcsak megsegít a jó Isten és mint már megírtam, tiszti legény vagyok, a gazdámat Dr Nyitrai Gyulának hívják, de sokkal jobb, mint a régi.
Már csak a koszt végett is. Máma ettem először zöldpaprikát szalonnával, mézes kenyeret tejes kávéval.
Ez volt a reggeli, csak az a baj, hogy az ember ezalatt nem tudja, hogy ebédelni fog e, mert a háború nem életbiztosítás. Édesanyám ne sírjon, majdcsak haza segít a jó Isten, inkább írjanak minden reggel egy levelet, mert itten egy levél nagyobb öröm, mint otthon 100 pengő. Disznót vettek e? és hányat, milyen nagyok? Írjanak a gazdasági helyzetről is, pénzzel hogy állnak? Szőlő milyen? Édesanyám tud e a segédnek főzni? Mindenre kíváncsi vagyok itt a szovjet nyomorban. Mert itt még rosszabbul van, mint nálunk a cigányok.
Eztet ne kívánja senki, inkább jöjjön ide aki mozogni tud.
Csókolok mindenkit.”
Ellenőrízve: Dr Nyitrai hdpörm.
*
Újabb pár hónap telt el.
A faluban nem is annyira a háború végső kimenetele okozott kétségbeejtő aggodalmat, hanem a doni katasztrófa híre. A saját honvédeik feláldozásáról szólt minden beszélgetés.
Aki nem kapott hírt, az tudhatta, már aligha élhet a féltett gyerek, férj, apa…
Magda asszony szeme minden nap bedagadt a sok sírástól, amit nem is titkolhatott. Már sokat beszélgetett is a két szomszédasszony és az idősebbik egyre jobban megnézte magának Arankát. Aztán egy délután bekopogtatott az üvegezett ajtón.
– Begyühetek? Kérni valóm vóna…
– Tessék csak, kerüljön beljebb – mosolygott kedvesen a fiatalasszony és elé tolt egy széket a konyhaasztal mellett.
– Magáná mindig ilyen szép tisztaság van, nem hejába hímezte ide e, hogy „Rendes asszony gondja, a szép tiszta konyha” – böngészte az asztal melletti pirossal szálvarrott, hófehér falvédőt. Mielőtt belefogott mondókájába, megkérdezte. – Ne tessék haragudni, ugye maga is gyereket vár?
– Igen. De hiszen még alig látszik, miből jött rá, Magda néni?
– Asszony vagyok én, meg vót kettő nekem is…
És már emelte a köténye csücskét a szeméhez.
– Ne mondjon ilyent, van is kettő. Haza fogja vezérelni a jó Isten, meglátja.
– Aggya Isten, hogy magának legyen igaza, én csak imádkoznyi tudok érte, ha aptya nem láttya. De most nem azér gyüttem. Hanem azt akarom elmondanyi, hogy unokám lesz, mink meg a lányommal elhatároztuk, ha megszületik, mink elhozzuk ide. Az engem nem érdekül, hogy az ember ehhő mit szól. Errül engem má le nem tud állítanyi senki. De ne higgyék ám, hogy rossz ember az én aptyukom. Csak önfejű. Nékem meg se éjjelem, se nappalom. Meg aztán tudom én azt, hogy nincs a maga urának abba része, hogy Gyurink oda ement… Azt is az a makacs Plávics feje vitte. De mire visszagyün, a gyerekit itt köll, hogy talájja. Meg aztán mutatnyi is akarnék ám valamit.
Félrehúzta a kötényét és a bőszoknya ráncaiba rejtett mély zsebből egy fényképet húzott elő.
– Nézze má, ezt még az őszön kűdte az a lyány…
Mariska és Gyuri ”páros képe”
– Ó, milyen szép pár! Tiszta arcú kislány… vagyis inkább asszonyka! Nagyon helyesen döntött, Magda néni, mégse akarok én ebbe beleszólni, hiszen mi egy házban lakunk, nem szeretném, ha továbbra is ellenségeknek tekintene a férje minket.
– Arrul mink má lebeszétük, de idő köll néki, amíg szóni tud majd. Ne haraguggyanak rá, csak arra kérem…
Amikor Magda néni kifordult az ajtón, az asszonyka sóhajtva nézett utána.
– Félek, nem is sejtjük, hogy mi az, amiben az a szegény fiú van ott. Hogyan is tudott így dönteni!? Csak visszajöjjön épségben!
És Ágneske olyan furcsán fátyolosnak látta anyu szemét…
*
Amikor a magyar védelmi vonalakat áttörte a Vörös Hadsereg, az a tél közepe volt a javából. Attól kezdve, hogy megfordult a kocka, a borbély apósa még idegesebben járt fel-alá, szidta a politikusokat, leginkább de Gaulle-t, (ő tudta, miért), meg a gyáva magyar kormányt, hogy miért kell nekünk mindig a rossz oldal csatlósainak lennünk. Egyre bízott még Horthyban és az angolokban.
Neki mindegyik oldalon voltak szimpatikus vagy épp szidni való politikusai, a gyereklány pedig semmit nem értett az egészből, se a vitáikból, se a világból.
Ahogy mindig többen jöttek feketébe öltözötten az asszonyok, sírtak, úgy érezte, nem akar tudni semmiről, legyen már vége! Derűs kis lénye személyes bántásnak vette, hogy minden beszélgetés rossz hangulatba torkollt. Pedig az üzletbe be se hallgatózhatott.
Tombolt a tél, hatalmas hóval, kemény hideggel. A nagy férfipletykákat felváltó hírcserék sem lehettek túl vidámak, jobb is, hogy nem hallotta, elég volt az is, ami elért gyerekfüleihez.
A front, úgy tűnt, soha nem is ér véget, a’helyett ijesztően közeledett, és vesztes meg ki lehet más, mint azok, akiknek fiai, férjei harcoltak, mindegy hol – gondolta, a gyermekek túl korán szerzett bölcsességével.
A mélyen zúgó égi morajlás rendszeressé vált, de azt megszokni nem lehetett.
*
Aztán egy nap Plávicséknál titokzatos jövés-menés kezdődött, Gyuri bácsi már nem kiabált, csak halk dohogása hallatszott, ám Magda néni erélyesre fordult válaszai állították le azt is.
– Aptya, ezt majd én elrendezem, ölég legyen má’! – utána nagy csend lett, ami eltartott harmadnapig. Addig a két nő nem volt látható…
Ágneske megállapította, hogy anyu biztosan tud valamit, mert kezdetben többször kinézett, amikor a posta elé szán állt be, este aztán hangosan meg is állapította:
– Már biztos, hogy messzebbre utaztak, gondolom, oda. Vajon, mit tud elérni Magda néni?
Másnap már az autóbusz érkezését leste. Aztán csak ennyit mondott megcsukló hangon, az ablaknál állva:
– Na, itt van a busz… Meg is hozták őket!
Mire átértek az úttesten, be a kapun, az üveges konyhaajtóhoz állt Ágneske, annak a függönyén keresztül látta, hogy Magda néni jött az udvari járdán elől, karjában egy nagy, bebugyolált csomag, utána két nőalak, jól láthatóan sietve, az útról letakarított, magas hókupac mellett. Egyik Margit a nagykendőjében, erősen átkarolva a másik ismeretlen, hosszú kabátot viselő, vékonyka alakot.
Lesett, míg eltűntek a járdának a látószögén kívül eső felén.
– Itt van hát a kisbaba – szögezte le anyja és megrándult a szája, szemén könnyet próbált eltitkolni.
A következő napoktól Sommer doktor bácsi naponta végigsietett a pékséghez vivő járdán. Később azt suttogták, ha ő nincs, az újszülött talán meg sem éri a keresztelőt.
Pár nap múlva aztán Margit kopogtatott be a szomszédba és kerülgetve a megszólítást, kicsit keményre sikeredett a mondandója.
– Anyám üzeni, hogy az unokáját má’ meg lehet nézni…
És a tűzhelyen hamarosan illatozó, hófehér felhők gőzölögtek, készült a leányka álmainak finomsága, a madártej. Hidegvizes edénybe állította anyu, hogy megsürgesse a hűlését. Aztán a legszebben gömbölyödő habgaluskákat a cakkos üvegtálba szedte és az ínycsiklandó halmokat bőségesen locsolta meg a selymesen sárgás mártással.
Nyelt egy nagyot a kis Ágnes, de tudta, abból csak a maradék lehet az övé.
– Tudod, a baba anyukájának most sok erőre lesz szüksége, tápláló ételeket kell ennie.
Ezt a madártejet később sokszor megemlegette Magda néni. Amikor visszavitte Arankának az üres tálat, megkérdezte, mialatt az asztalra tett egy méretes, hegyesre csavart, barna papírzacskót, benne negyed kiló cukorral:
– Megcsinyáná ennek a satnya lánynak, ha hozok hozzávalókat? Látta vóna, úgy ette, miha nem lett vóna eddig itt se mit ennyi. De mink nem tuggyuk ezeket, a nyalánkságokat… Piskótát is biztos jót tud sütnyi, ugye? – tette hozzá, félre nem érthető célzással.
Reggelenként pedig éktelen segélykiáltásokkal csapkodta szárnyit az aznapra feláldozott tyúk, hogy belőle „gyenge becsinált leves” kerülhessen az asztalra.
– Egyé, arany virágom, mer eevisz a bűjti szél – hallatszott át a szomszédba.
Ezután egy ideig gyakran vitte Arankának a zöldmázas köcsögöt a liter tejjel és a szép, nagy-szemű tojásokat. Szállt a finom vanília illat. Mindig kapott Ágneske is egy tálkával, amíg azt nem mondta, hogy többé nem akar madártejet látni se.
Magda asszony alig várta az alkalmat, hogy nagy elánnal elmesélhesse Aranka asszonynak, amit Mariskáéknál látniuk kellett.
A búbos kemence sutjában, vékony takaró alatt találta a csontsovány lányt. A földpadlós homályban derengett a pislákoló lámpa, kicsi lángra csavarva, hogy ne sok fogyjon a méregdrága petróleumból.
– Hogy mit és mikor ettek ott utójjára, azt nem lehetett tunnyi – csóválta a fejét. – Az édesanyja rítt egy keveset, de nem tartóztatott bennünket. Azér egy kis lisztet otthagytunk nékie.
És valóban, Mariskának jártányi ereje is alig maradt, arcának a finom bőre sárgás volt, pillái fáradtan csukódtak beesett szemeire.
Ágneskének csak sokára mutatták meg a pici lányt. A csipkés pólyából akadozó, nyávogó hangocska jött. Csöpp kis kezeket láthatott, vékony ujjacskákkal és nagy, kék szemeket a hegyes kis babaáll felett.
– Gyurink ippen ilyen vót – vette a karjába büszkén a nagyanyja, ütögette a csücskös párna alját, ringatta a színes, széles pólyakötővel keresztben-kacsban, szorosan átkötözött emberpalántát.
– Magduskám, angyalosom, kicsi szeme fénye a mamának!
Gyuri bá’ szót sem szólt, de az Ágneskét mindig elgondolkodtató bajuszát úgy törölte kétfelé, mint amikor egy finom ebédet fejezett be. Leste, amikor evett, és sehogyan nem értette, hová dugdossa az ételt, mert ha volt is szája, úgy beborította a hatalmas bozont, hogy egyre azt csodálta, alatta hogyan találja meg azt a kanállal.
Szép, régi szokás szerint – a gyerekágyas asszonyokat a főzés nehézségeitől kímélendő, egyben a szoptatással járó energiapótlás besegítése céljából is – komaebédet hordtak a „betegnek”.
Különösen a szűkös háztartásokban jött ez jól, mert a szokás elfedte a segítség tényét, hisz elfogadása természetes volt. Ez azt jelentette, hogy a rokonok, komák, barátok legalább két hétig beosztották egymás közt, ki mikor viszi a komplett ebédet. Be is jelentkeztek, nehogy főzzenek aznap, a vékák tartalma bőven jóltartotta az egész családot. Ilyenkor, nem ritkán a férj szokott meghízni.
Versenyeztek a jól főző asszonyok, hogy ki visz gazdagabb és szebben tálalt kosztot, sőt a távolságot legyőzve lovas kocsival is képesek voltak érkezni. Először a keresztkomának felkért asszonynak illett a megpakolt ebédes vékával megjelennie, aztán a közelebbi, majd a távolabbi rokonok, barátnők következhettek.
A polgárházaknál és „iparoséknál” ezt úgy módosították, hogy a tisztelgő látogatáskor mindenki a kapcsolat szorosságához méretezhette ajándékát. Egy kis sütemény, befőtt vagy valami finom különlegesség, de komplett ebéd is lehetett ez.
Plávicsék rokonai is szép sorban megjelentek, „ebédeseiket” egyensúlyozva a fejükre tett tekercsen, már csak a kíváncsiságtól hajtva is.
*
Egy hajnalon a rég nem hallott, de inkább rémületet, mint meglepetést okozó össze-vissza harangszó ébresztette a falut.
– Tűz van? – ugrott ki a borbély az ágyból. Önkéntes tűzoltó volt, mint az édesapja is régen. Azonnal tárta ki a szekrényt, az ott lapuló, bevetésre kész tűzoltó felszerelésért. A bejáraton azonban egy erőteljes kéz zörgetett. Aranka nyitott ajtót. Plávics bácsi állt ott és ennyit mondott:
– A Horgasban megindút a főd!
A fiatal férfi tudta, ez katasztrófát jelent. Otthagyta a szekrényt, beleugrott a széken heverő ruháiba, megcsókolta asszonyát, kislányát, aztán a kamrába szaladt egy lapátért és a derengő, hajnali utcát benépesítő, futó kis csoportok egyikében elvegyülve tűnt el a szemeik elől.
Egész nap kisebb-nagyobb csoportosulásokat láttak az ablakból, kocsik vágtattak le-fel az utcán, két vagy több asszony állt le egymással, súgtak-búgtak vagy jajveszékeltek.
– Mi történt? – A harangot ki húzta meg? – Él még valaki? – Jaj, a Marink!!
A két szomszéd estefelé ért csak haza. A kapun belül kézfogással váltak el.
Aztán Károly csak lerogyott egy konyhai székre, öltönyének a színére sem lehetett volna következtetni. Térde alatt hatalmas szakadás, vállán, arcán vastag, sárga por. Beszélt, halkan, mint aki látomást közvetít:
– Dél felé még élt az a szegény asszony. A férje egy méterre volt csak tőle… a szekrény dőlt fölé… az tartotta felette az omlást. Csak egy nagy halom földet láttunk a ház helyén, amikor odaértünk. Egy darabig gerenda védte a nő arcát, de megmozdult, ráömlött a föld… az megfojtotta… a férje hallotta a hörgését… – hadarta csendesen, maga elé meredt tekintettel.
– És a gyerekek… a férfi…? – kérdezte rémült hangon az asszonyka.
– Mindkét lá
ba eltört, de él. Azt kiabálta, inkább az asszonyt mentsük, nemrég még válaszolt neki, de a gyerekeket nem hallja… nem is hallotta. Aztán ott voltak sorban kiterítve az udvaron… A reenben (a tűzhely sütőjében) kinyúlva megtaláltuk még a macskát is… Kiterítették őket… egymás mellé, sorban… az útra… – nyúlt a homlokához fáradtan a fiatal férfi.
– Az ember könyörgött, hogy vigyük közelebb, és ráborult a feleségére, azt sírta, „… pedig úgy kértelek, hogy ne beszélj… hogy tarts ki… szorosan zárd a szádat… de te egyre a gyerekekért kiáltoztál!…” – idézte. – Alig tudták lefejteni róla a karját.
Egymás mellett lapátolt a faluban maradt férfiak apraja, öregje, Gyuri bácsi és Karcsi, a borbély…
Ha omlani kezd a lösz (illusztráció)
Azt a kicsi házat a partoldalnak támasztva, teljesen a régi putri elé építették, egyetlen szobácskából állt, a konyha, kamra pedig a földbe vájt üregekben folytatódott. Akkor arra döbbent rá mindenki, hogy az ilyen lakásokat örökre meg kellene szüntetni…
A laza lösz ritkán, de időnkint mégis újra megindult és akkor könyörületet nem ismert…
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 10:57 :: Pápay Aranka
