Kedves Barátaim!
Azért írok Nektek, hátha közben enyhül egy kicsit a görcs a gyomromban, ami már napok óta kínoz. Kíváncsiak vagytok rá mi okozza? Pár nap és vizsgázni fogok. Amikor nekiveselkedtem a sulinak, még mintha éreztem volna magamban annyi erőt, tán sikerül levizsgáznom, de ahogy közeleg a rettegett dátum, egyre inkább kitör rajtam a pánik.
Éjjelente forgolódom és mindenféle dilinyós dolgot álmodom. Periodikusan visszatérő rémálmom: ott állok a katedra előtt, a tanár felém magasodik és kérdezget. Én annyira pici vagyok, mint egy kisegér a cincogásom is olyan vékonyka, hogy senki sem hallja meg. A tanár aztán beültet a padba, ami olyan magas, mint a Gellért hegy. Iszonyúan szédülök, és ijedten felsikoltok.
— Te jó Isten, mitől zsugorodtam ennyire össze? — buggyan ki belőlem a kérdés.
— Nem te mentél össze, hanem az önbizalmad! — szól a tanár és rám kacsint. — Szedd össze magad, ha nagyon akarod, sikerülni fog a vizsga, hidd el. Ha pedig nem sikerül, az sem tragédia. Lesz hol aludnod? Lesz! Lesz mit enned? Lesz! Akkor ne izgulj!
Szóval próbál belém lelket önteni az istenadta, persze nem sok sikerrel. Papírt és tollat tesz elém, elkezdődik az írásbeli. Most döbbenek rá, hogy otthon felejtettem a szemüvegem, anélkül pedig semmit sem látok. Összefolynak előttem a kérdések, amire tán tudnám is a választ, ha sikerülne kibötűzni őket.
Mellettem ül Macsek, szorgalmasan töltögeti ki a tesztlapokat, teljesen belefeledkezik a dolgozatba. Azon studírozok, megszólítsam-e, de hirtelen átfut az agyamon, én most éppen szürke kis egér képemben vagyok jelen és mi van, ha ez a szép nagy Macsek éhes? Hamm, bekap? Persze lehet, hogy még az is jobb lenne a bukásnál.
Úgy döntök, inkább Zótányt környékezem meg, akinek tudvalévően rengeteg sok esze van, hátha megszán és juttat belőle nekem is egy kicsit. Úgy magasodik előttem, mint az Eiffel-torony. Böködöm, de hiába, csak megvakarja a bökés helyét és dolgozik bőszen.
Még teszek egy utolsó elkeseredett kísérletet, bízva abban, hogy tán Farkas vájtfüle meghallja segélykiáltásomat, de ő is beletemetkezik a feladatokba. Tudomásul kell vennem végre…csak magamra számíthatok.
Hmm… hazardírozni fogok, mintha totóznék. X ide, X oda és vagy sikerül vagy nem. Elszántan ikszelgetnék, de mit ad Isten, nem fog a tollam. A tanár széttárja a kezét, nincs több penna, mind kiosztotta. No akkor mese nincs, megbukom, mint Rottenbiller.
Sírva ébredek, leizzadva, fáradtan. Rémálmom, mint jóslat lebeg kialvatlan szemem előtt, fészket rak lelkemben a rémület. Ismét leülök tanulni. Rácsodálkozom az ezerszer átolvasott tanokra, mintha minden nap megújulnának. Próbálom kívülről mormolni…nem megy. Úgy látszik defektet kapott az agyam. Kiszédelgek a konyhába, hogy bekapjak pár falatot, de nem csúszik le a torkomon semmi. Egy hónap mínusz nyolc kiló…nem mintha nem lett volna miből leadni, de istenuccse, nem ilyen fogyókúráról álmodoztam. A gyakori illemhely látogatást is kihagynám az életemből, ha lehetne, de a muszáj nagy úr. Hirtelen ötlettől indíttatva felpróbálom vizsgaruhámat, ami olyan csoffadtan lóg rajtam, mint tehénen a gatya. Szerencsére szekrényem mélyén rátalálok tizenöt éve vásárolt ruhácskámra, ami ki tudja miért nem izlett a molyoknak? Így nem kell új göncbe beruháznom, mert ha vizsgázni megyek…legalább szép legyek, ha okos nem. Szeretnék három héttel öregebb lenni — nem mintha most nem lennék elég öreg —, akkorra már eldőlne, igen, vagy nem.
Kedves barátaim, bízom benne, ti mindnyájan, szép nyugodtan és kiegyensúlyozottan készültök a megmérettetésre. Igaz, én erősen meg vagyok szeppenve, mégis azt üzenem nektek, ha nem sikerül elsőre, majd sikerül legközelebb, addig is lesz mit enni, lesz hol aludni…és különben is: „Az élet szép…tenéked /tinéktek/ magyarázzam?”… Végezetül azt kívánom mindnyájunknak, az Erő legyen velünk.
Zárom soraimat osztály-/és sors/társi szeretettel:
Szeppent
Ui.: A vizsgaképemet előre megcsináltattam, hátha alapon.
Ezt nevezik optimista tragédiának!
Legutóbbi módosítás: 2019.08.15. @ 11:48 :: Szeibert Éva
