Hajnalban sietve öltözött a két lány. Zsiga este a kapuban – elég naivan, mit se tudva az itteni törekvés törvényeiről – azzal lepte meg Margitot, hogy másnap beszélni akar az apjával a kettőjük ügyéről, mert nehezen érti, miért kell a lányának minden lépéséhez engedélyt kérnie. Neki komoly és tisztességes szándékai vannak, vagyona nincsen, de jól érti a szakmáját, kenyér meg mindig kell az embereknek.
Margit boldogan, de egyben ijedten hallgatta szavait, és amikor Zsiga szorosabbra fogta a derekát, nem tiltakozott. Mégis azzal búcsúzott, hogy óvatosságra intette a fiút.
– Apámat nem könnyű kiismernyi, azza’ még várj. Előbb hadd beszéjjek véle én.
És ezt jól érezte; nagy kerülőt téve is, veszélyes hadműveletnek bizonyult ennek a témának a megközelítése.
A vasárnapi misére teljes díszben ment Margit, rózsaszínű selyem réklije felett a többsoros olcsó gyöngy tette ragyogóvá a magabiztos, hetyke tekintetét. Boldogságot remélt, méghozzá úgy, hogy az neki jár, nem hitte még, hogy az élet kegyetlen is lehet hozzá. Szemével Zsigát kereste, a templommal szemben – a főteret kettévágó Cinca túlsó partján – gyülekező fiatal férfiak között.
A mellette lépkedő sudárszép asszonyka is, akit a testvérkéjének érzett, visszavárja az ő szeretett bátyusát, akiért forrón imádkoztak mind a ketten. Ha Mariska épp az ellentéte volt is Margitnak, összekapcsolta őket az – a Gyuriért való – aggódó szeretet.
Virágos ruhájában olyan volt ez a sem nem lány, sem nem asszony, mintha ő maga is egy szál tavaszi virág volna. Arcát a két hullámcsattal rendben tartani próbált fürtök úgy röpködték körül, mint vékony alakját a könnyű krepdesin.
Hazafelé kísérőjüknek szegődött Zsiga. Már messziről látták, hogy a kapuban áll Plávics papa. Margit hátán végigfutott a borzongás: Ebből jó nemigen sülhet ki!
Ahogy közelebb értek, apja sarkon fordult, beballagott…
– Én előre megyek – segített volna Mariska, a párocskának magukra maradni.
– Jaj, nehogy itt haggyál! Apám valamire készül, ne legyen oka belém kötnyi! – és gyorsan elbúcsúzott Zsigától.
– Dicsértessék az Úr neve, részük legyen a szentmisé… – csak eddig jutott Margit belépő köszönése. ”Isten hozott” helyett, egy váratlan pofon vágta a szárfához.
– A falu szeme láttára köll néked avva, az éhenkórásszaa édelegnyi?!
– Papa, az a fiú csak hazakísért minket… – emelte rá a rémült szemét Mariska.
– Te menny innenn, ez nem a te dógod! – Megfogta Mariska vállát, szelíden tolta el az útból.
– Akármit duruzsót ez a füledbe, semmi keresnyivalója sincsen körülötted. Ha ezt ü meg nem tuggya jegyeznyi, hónaptú le is út, föl is… Te meg most rögtön őtözz át, aztán várnak Katnitsék. Ahhó a gyerekhe meg légy kedves, mer az lesz az urad! – Zord hangja vágott, mint a penge és súlyos léptekkel ment ki a lánya mellett, aki eddig a vállával kért támaszt az ajtókerettől és a még igencsak sajgó arcát simogatta.
Mintha darázs csípte volna, penderült meg Margit:
– Miii? Mit mondott apám? Ahhó az idiótáhó akar éngemet adnyi? Inkább a halál…
– Inkább? No, akkó rendűd meg a koporsódat. De előbb indujj át, mer vár a munka! – szólt vissza a vállán át.
A három nő dermedten állt a pékség betonpadlós előterében.
Semmit nem tanult ez a konok ember, a nemrég kapott leckéiből. Vagy pont azért makacsolja meg magát, mivel az egyik gyereke erősebbnek bizonyult nála? Nehogy a másik is megleckéztesse őt? Pláne, mivel ez csak lyány…
*
Katnits a szokásosnál is kedvesebben fogadta Margitot.
– No? Megbeszélted apáddal?
– Mit köllött vóna?
– Hogy mehetünk-e kérőbe?
A gyönyörű vasárnapi napsütés nem tudott eléggé elborulni a nemrég kapott pofontól és az azt követő fenyegetéstől. Ez a kérdés aztán elsötétítette a világot. Az erős lány megtántorodott. Katnitsné mellette termett, lenyomta egy székre.
– Ne rémüldözz gyönyörűm! Itt neked olyan helyed lesz, mint egy bárónőnek. Selyembe öltöztetünk, bársonyszékbe ültetünk, hogy olyant még nem látott Ozora. Úgy rendezed be a szobádat, ahogy álmodban se képzelted magadnak.
– Nem kell elsietni, szépen meggondolod, aztán szólsz, hogy mikor mehetek át Kálmánnal. Mellette úriasszony lehetsz – vette át a szót Viktor.
Margit ült, nézett fel hol egyikre, hol másikra, a két kerítőjére. Aztán csak felugrott, meg se állt otthon a szobájuk belső sarkáig. Ott ült Mariska, kigombolt blúzban, átszellemült arccal Magduskát szoptatva.
Álmatagon emelte rá a szemét, mintha nem is ott lenne, ahol…
Sógornője lekuporodott mellé, alulról nézett fel rá rémült tekintete:
– Eladtak éngem má!
– Mit beszélsz? – élénkült fel a kismama.
– Azok má gyünnek lánykérőbe…
– Csak nem tényleg a Kálmánkának ígért apád?
– De bizony, hogy annak!… De én a kútba ölöm magam!!
– Dehogyis ölöd! Majd én beszélek vele – állt fel Mariska.
Margit kezébe nyomta a pólyást, begombolta a blúzát, indult volna.
– Várj. Vidd ezt is – jutott eszébe a másiknak és visszaadta a pici lányt.
Az unoka látványa eddig tényleg hatásos volt, hát karján hozva állt apósa elé Mariska.
– Ezt komolyan gondolta Papa?
– Mit, te lány?
– Hát a Margit dolgát…
– Nékem köll tunni, mi a jó ünéki, ha ü magátú nem tuggya.
– De hát azt nem szereti…
– Maj megszereti.
– Kálmust -e?
– Azt hát, meg a plüssfotelt. Amibe űtetik.
– Vagy amit vele takaríttatnak ki… – kockáztatta meg a testvérke.
– Anná több esze van azér. Nem köll féttenyi.
– De Papa…
– Na, haggyá éngemet. Te aztán ne mérgesíts fő!
Mariska jobbnak látta, ha ebbe tényleg nem avatkozik bele. Ezen – jól látszott –, már nincs meggondolni valója az elszánt apának. Ez konokul el van döntve.
*
Zsiga egymás után öltögette be a kenyereket, amit ezúttal Mariska borított a lapátjára. Az öreg folyton a közelben mászkált, nem lehetett tőle szót váltani. Mármint olyan szót, amilyent a hiányzó Margitról váltott volna szívesen a két fiatal.
Aztán az első adandó alkalommal Mariska odasúgta:
– Nehogy szóba hozza Margitot!
– Dehát hol van?
– Átkűdték – intett fejével az utca másik oldala felé.
– Mára? – kerekedett Zsiga szeme.
– Eztán mindígre… – volt a titokzatos felvilágosítás.
A legény, miközben a betolt kenyér alól ügyes mozdulattal kirántotta a hosszú nyelű falapátot, akkorát káromkodott, hogy az izzó levegő is belerezdült a kemence belsejében.
*
Megszokott sétája először mindig lányához vezette az órás nagyapát, naponta kétszer. Délben egyenesen a legfiatalabb unokája bölcsőjénél állt csak meg egy percre, megjegyezve:
– Na, már kicsit nagyobb, mint egy pintes üveg –, aztán ment tovább.
Este hosszabban szokott időzni, beszélgetni, politizálni, de a fürdetést soha nem várta meg, látni se akarta pólya nélkül, mert szerinte túl kicsi, az ilyen apróság nem is lehet életre való.
Soha nem tudta kiheverni a hajdani újszülött gyermekei bölcsőhalálát.
Egy nap mégse sietett el délben. A szokásos pózban állt meg a kredencnek dőlve, lábát keresztbe téve, aznapi kutyafejes sétabotját a karján lógatva. (Ugyanis ezekből a botokból egyre gyarapodott a gyűjteménye és gyakorta választott másikat a sétáihoz. Volt fém, csont, fa, sima vagy faragott fogantyúval; hétköz- és vasárnapi, alkalmi, külön-külön.)
Arcán döbbenet látszott, amikor elmondta, hogy milyen furcsa „pár” járt nála.
– Ezek komolyan a Katnits Kálmánhoz akarják adni ezt, az tűzrőlpattant Margitot?
– Ott jártak talán, jegygyűrűt venni?
– Bizony, méghozzá hármasban. Viktor is elkísérte őket. Viktor és Margit válogatott, Kálmán csak állt, hagyta az ujjára próbálni a gyűrűt.
– Ezt az egészet én fel se fogom… – tűnődött a lánya.
– Csak azzal magyarázható – válaszolt a nagyapa –, hogy Plávics most megmutathatja, ki parancsol.
– Margitot pedig Viktor meg fogja vigasztalni – tette hozzá veje, furcsa grimasszal.
– Hogy mondhatsz ilyent, Karcsi! – csattant fel naivan a felesége.
No, ezen is elvitatkoztak egy kicsit. Ágneske meg nem értette, miért kellene vigasztalni Margitot. Ha meg kell, azon anyu miért háborodik fel olyan furcsán? Vagy inkább zavarba jött?
*
A kocsma melletti, a postától kétháznyira emelkedő épület volt a szebbik, a két legtekintélyesebb főszegi, vagy hivatalos új nevén: Rákóczi úti ház közül. A pékház mellett álló gyönyörű Nemes-ház csak a második. Az elsőnek tulajdonosa a zsidó Barna – azelőtt Braun – nagykereskedő. Akkor magyarosította a nevét, amikor a lánya kikeresztelkedett és egy keresztény kereskedő-segédnek lett a menyasszonya. Az ő szép, dísztéglás homlokzatú házukba csendőrőrs költözött be, miután parancsnokságuk a tulajdonosokat az épület hátsó, kisebb traktusába utasították, és bútoraikat oda zsúfolták. A főtörzs családja az üres termeket rendezte be magának.
Az őrs vezetője naponta borotválkozott. Ha ideje engedte, akkor átment a szemközti üzletbe, de ha sietős dolga akadt, üzent a borbélyért, hogy a lakásán borotválja meg.
Mindez, rendszerint jókor reggel történt.
A napi találkozás, az egy-két elejtett szó, egyre nyíltabban bizalmas beszélgetéseket indított a két férfi közt. A csendőrtiszt nem titkolta az aggodalmait. Ő nem volt egy rettegett parancsnok, hanem szó szerint a csend és rend őre, aki kis ideje már csak a túlélést építgette. Rövid ismeretség után őszintén panaszkodott. Legényeit kordában tartani, helytállni – a nélkül, hogy a felettes tisztek kegyetlen utasításait szó szerint betartassa –, nem egy könnyű feladatnak bizonyult.
– Ezt a háborút már elveszítettük. Ha ideér a front, nekünk menekülnünk kell. Lesz néhány csendőröm, aki kiugrik a mundérból. Néhányan azért, mert el kell bujdosniuk a népharag elől, a rendesebbjének pedig már elege lett a parancsokból. Így van ezzel Zsótér is, aki már le is szerelt volna, ha nem tartom vissza. Azzal tudtam maradásra bírni, hogy szükségem van jóindulatú, megbízható és nem vérengzést vágyó emberekre és ezt meg is mondtam neki.
Zsótér szegény családi háttérrel, egyszerű, jó gondolkodású fiatalember lévén, végiggondolta: csak úgy tudhat gyorsan kiemelkedni a nyomorúságos életből, ha beáll csendőrnek. Később jött csak rá, hogy ez milyen emberpróbáló, kemény élet, hogy mennyi ”nemszeretem feladattal” jár, amikor már aligha lehetett visszaút belőle. A parancsnokával hamar talált közös hangot, kapott megértést és bíztatást.
*
Mariskáról mindenki tudta, hogy a pék Gyurinak hites menyasszonya, csaknem felesége. Amellett az is elterjedt, hogy vele Plávicsék megfogták az Isten lábát. Már lassacskán úgy dolgozott a sütödében, hogy akár egyedül is tovább vihette volna az üzletet.
Gyönyörűen látta el a kislányát, aztán ügyesen besegített a háztartásba és még a szőlőben is szorgoskodott. Az öreggel együtt, hol egyik, hol másik fehérnép indult a Sárállásba metszeni, kapálni, kötözni a bornak valót. Ebből se húzta ki magát Mariska.
Csak addig pihenhetett, amíg etette Magduskát. Karjában a kicsivel kiült a leánderek mögé a magas gangra, onnét leste a postát, ami már hónapok óta nem hozott levelet Gyuritól. Szoptatáskor elnézte a pici, hegyes állacskát, ami kicsinyített mása volt az apjáénak.
– Hol jár az édesapád, kicsi lányom? Él-e még? Visszajön-e hozzánk valaha?
Keményen dolgozott az egész család. Margit délutánonként a Katnits kocsmában segédkezett. Ha otthon bármi munka akadt vagy, ha boltba kellett szaladni – „…majd a Mariska…” –, ha elintézni valóval nem bírtak, „… majd Mariskával…” sikerült.
Az utcán nem ritkán köszönt rá a kakastollas, csinos Zsótér. Jól meg is nézte magának…
Egyik kezében kosár, másikban háncsszatyor, a hóna alól az átkötött nagy csomag meg – amiért a szomszéd cipészhez lépett be előbb – lecsúszott, amikor kifordult a Rózenspiczék vegyesboltjának ajtaján.
– Segíthetek? – ugrott oda a csendőr, aki véletlenül vagy inkább a sorstól terelgetve éppen akkor járt arra, sőt még észre is vette a felpakolt Mariskát.
– Köszönöm, elbírom, csak rosszul fogtam – mentegetőzött az, és sietősen hagyta volna faképnél Zsótért az üzlet előtt, de az a fránya becsomagolt cipő úgy döntött, hogy ennek a két embernek szót kell még váltania. Hangos csattanással landolt a kitéglázott járdán.
A fiatalember felkapta, mindketten nevettek, úgy mentek tovább, aztán a kapunál csak előre engedte a lányt és fordult is már be utána. Plávics először megriadva nézett: – ugyan mit keres ez a csendőr a házban? –, aztán amikor az letette a csomagot, összevágva a csizma sarkát és elköszönt, akkor megnyugodott, de azért összehúzta a szemét.
*
Egy vasárnap délután, amikor Károly még nem ért haza a futballmeccsről, Aranka felugorva a konyhaszékről, kihajolt az ajtón, hogy megnézze, a szeme akarta-e megcsalni, vagy jól látott. Margit ment ott, hazafelé, kézen fogva Kálmánkával.
Fél óra telt el, akkor hozzájuk kopogtattak be, és köszönt a lány:
– Dicsértessék a Jézus neve!
Ami következett, arról később így beszélt a férjének:
– Nem hittem, hogy ébren vagyok. Meghívtak minket az esküvőjükre, ami csak szűk-körű, csendes lesz, de mi már majdnem a családhoz tartozunk, hát tiszteljük meg őket azzal, hogy részt veszünk…
*
Gyakran megcsodálta Ágneske a díszes lakodalmas meneteket, a komoly iparos esküvőkön a földig érő, hófehér ruhás menyasszonyt, ahogy gyönyörű fátyolával, aminek hosszú végét két koszorús kislány vitte utánuk, rózsaszín? koszorúslány-ruhába öltözött – legkevesebb három – barátnője mögött. Odafelé az apja, majd vissza az újsütetű férje karján lépegetett a nászmenet végén. Halkan, méltóságteljesen suhantak végig az úton.
Nagyon szépnek, de kissé titokzatosnak találta, annál érdekesebbnek a teljesen más paraszt esküvőket, amik zajos, látványos lakodalmi felvonulások voltak. Mintha nem is ugyanarról a szertartásról lett volna szó.
Ki is faggatta anyut, hogy amit nem láthatott, az hogyan is zajlik. Ami anyu szerint fontos, az nem igazán érdekelte, hogy a mátkapár feladatai a reggeli órákban kezdődtek, amikor két tanúval sietve aláírták a nagy anyakönyvet a Községházán. Szerinte, ami ezután következett, az sokkal lényegesebb. A templomban esketés, a háznál ajándékok, vacsora, torták, tánc, menyecskeavatás, öröm… Alig valami különbség a népcsoportoknál, legfeljebb a más körökben szokásos, feltálalt ételekben, zenében és a családok gazdagsága vagy szegénysége miatt több vagy kevesebb vendég.
Ezért aztán úgy képzelte Ágneske, hogy az igazi, nagy lakodalom Ozorán csak egyféle lehet: trottyos banda kísérettel, élükön Barkócival, aki a nyakába akasztott, kifényesített, réz bombarddal ütemesen jó nagyokat reccsentve bele a többiek zenélésébe, hogy minél messzibbre hangzón adja tudtára mindenkinek, itt ő és hangszere a legfontosabb tekintély.
Hosszú nászmenet, mesés ”pörkűttorták”, azaz pörköltcukor és dió keverékéből készült tornyocskák, amiket a menetben, talpas üvegtálon egyensúlyoztak végig a hosszú utcákon, amikor kikérni mentek a menyasszonyt, majd torták nélkül a templomba. Aztán haza-, végül este, a ”vőlegényes” házhoz kísérték, néha már kissé zilált menettel. Ő pedig mindezt az ablakból szokta megcsodálni.
A gyönyörű tortáknak művészi mesterei megkülönböztetett becsben tartott asszonyok voltak a faluban. Világosbarnára forrósított cukorba keverték a vágott dióbelet, az így készült grillázst vizezett deszkára borítva kisodorták, csíkokra felszelték és vastagfalú üvegre rakva formázták, dermesztették. Ezeket a hajlított szeletkéket egymáshoz ragasztva három-négy emeletesre építették, „ájz”-nak nevezett, hófehér tojáshab-cukormáz mintákkal cifrázták.
Olyan karcsú-magasra, mint egy csipketorony, tetejére galambot vagy fiatal párt szobrászkodtak.
Színpompásan, látványos, de szigorú rend szerint vonult a násznép. Legelöl négy vőfély, közülük az első kettő néha szembefordulva a menettel, rozmaringággal a kezében vezényelte a lépések ritmusát. Énekeltek is a zenével. A másik kettő – a menyasszony és a vőlegény keresztapja – vezették a menetet.
A vőlegény családjából – a legutóbb házasságot kötött ifjú pár – a pillés menyecske volt a nyoszolyóasszony. Ők kísérték legelöl a templomig a vőlegényt és a hófehér selyembrokátba öltözött, mirtuszkoszorús menyasszonyt, egészen az oltárig. Utánuk mentek a brokátban, bársonyban pompázó nyoszolyólányok legény kísérőjükkel, majd a fiatalabb párok, aztán az egyre idősebb rokonok. A férfiak feketében, fehér virággal a gomblyukban. A vőlegénynek szíve fölött kicsi, fehér szalagcsokor fogta össze a mirtusz ágacskát. A sort a sötét ünneplőbe öltözött örömszülőknek illett bezárni. Gyerekek szaladgáltak előre-hátra a vonulók mellett, az úton végig bámészkodók hada állt…
Az esketés után már az ifjú pár jött karöltve az élen, őket követte a nyoszolyópár, majd a násznép.
Áhítattal hallgatta a kis Ágnes, hogy este a fiatalabb vendégek új otthonába kísérték a menyasszonyt, ott aztán éjfél után kikötötték a fejét, menyecskepillét tűztek fel a kontyára, és a nyoszolyóasszony asszonnyá avatta. Kezébe adott egy szál gyertyát, meggyújtotta, azt tartva kísérte vissza a násznép közé, akik egymásnak átadva „kitáncoltatták”, a menyasszonyból menyecskévé. Azaz a még „ártatlan” újasszony mindenkivel eljárt egy búcsúzó sort a menyecsketáncból, míg az ifjú férj meg nem elégelte, el nem rabolta.
A lakodalom után, csak egy hét múlva látogathatta meg először a menyecske családja az eladott lányukat. Ez volt a ”kárlátó”, ők is vitték szép szakajtókba kötve és tányérokon a maradékot nászékhoz, az ott megmaradt finomságokkal együtt elfogyasztani. A fiatalok új életéről meggyőződni mentek, hogy minden rendben történt-e, ahogyan annak lennie kell. Valójában ez egy, a ”nászebéd” köré kitalált, kedves, népi játék volt.
Ipam-napam eldugta az újasszonyt, letagadták, hogy valaha is ott járt. Szülei váltig állították, hogy ott kell lennie. Akkor egy rongyos ruhába bújtatott söprűt hoztak a nászék elé, hogy – ”hacsak nem ezt keresik…”
Aztán egy fiú, vagy méginkább bajszos férfiember fejét kötötték ki menyecskekendővel.
A söprűvel is, a jelmezessel is roptak előbb egy-egy táncot, mire ”rájöttek”, hogy az mégsem az ő lányuk. Aztán, amikor végül pironkodva előjött a garantáltan asszonnyá lett kis menyecske, a díszeitől megfosztott fehér ruhában, de már pillésen, akkor volt nagy öröm, tánc és dalolás. A dúsan terített asztalnál pedig elpusztítottak mindent, ami a lakodalomból megmaradt, hogy semmi kárba ne vesszen.
*
No, de nem így történt Katnitséknál. Tényleg másképp zajlott minden. Semmi cécó… még azt sem mondhatták, hogy „úriasan, mint iparoséknál”. Csendesen, szinte lopva, közben mindössze egyetlen emlékezetes eseménnyel történt. (Vagy kettővel?)
Az esküvőt megelőző napon a fodrász levágta Margit hosszú copfját és mind a két lánynak bedauerolta a haját. Aztán az esküvőre sötét kosztümöt kapott a menyasszony és ugyanolyant Mariska is.
Amikor a jegyespár, a szülők meg két tanú kilépett Katnitsék kapuján és elindult a házasságkötés színhelye felé, az addig valami – mindent visszafordító – csodára váró Zsiga felemelte a lábához állított kis bőröndjét és elindult a nyomukban, de az ő útja csak a Kiss-utca végén álló Községházáig esett egybe a szerény nászmenetével. Azután a Pincehelyi utca felé vette az irányt és gyalog indult a kilenc kilométerre lévő vasútállomásra. Mert ami ezután következik majd, annak ő már nem akart szemtanúja lenni.
Egész délután ott volt Ágneske is a lakodalmas háznál, de nagyon elfáradt, elálmosodott, ezért hazavitték. A finom apuillatú vállra borulva, félálomban még a kapu felé is hallotta a gramofonból Karády Katalin búgó hangján:
”Holdvilágos éjszakán, miről álmodik a lány…”
Másnap megkérdezte, hogy egészen biztosan nem volt-e pillefeltűzés és finom volt-e a vacsora, mert pörkölttorta mégiscsak lehetett, hiszen egy darabkát hoztak belőle szülei az aprósütemény kóstoló mellett.
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 10:57 :: Pápay Aranka
