Hosszúra nyúlt az állóháború, közben mégsem aludhattak a civilek téli álmot, mint a medve. Enni, tisztálkodni, élni kellett akkor is, ha fenekestül felfordult a világ. Az ember alkalmazkodóképessége csodálatos.
A borzalmakhoz is hozzá kényszerültek szokni. Északról időnként repültek a német lövedékek a Sió fölött a falura, a Kálváriáról és a Várból pedig válaszoltak rá a szovjetek.
Többször cserélt gazdát Ozora, de a németek nem merészkedtek többé átgázolni a Sión, nemcsak azért, mert délről mindent elöntött az orosz invázió. Hanem már nem is lett volna mit rekvirálni, se élelem, se ló, akkor meg minek? A malom raktárából és a községi magtárból is elvitték a gabonát, csak a leleményesen elrejtett érték lapult földben, álcázott falak mögött. Aki még élt, az már edződött. Erősödött a fásultság, de a túlélés ösztöne is.
*
Az utcai szobájuk olyan idegen lett, hogy Aranka undorral lépett csak be, meg sem tette volna, de Margittal és Mariskával a szoldátoknak kellett kocsonyát főzniük.
Hosszú deszkákat hoztak oda a katonák, hokedlikkal alátámasztották, és arra rakatták ki velük a sok tányért, hogy megdermedjen a benne illatozó finomság, mert ebben a helyiségben volt ahhoz való hideg hely. Addig legalább nem kellett attól tartaniuk, hogy beköltöztetnek oda is egy tisztet, mert a háló kamrává lépett elő, sőt abból az élelemből nekik is jutott. Ó, nem az adakozás okán. Dehogy, dehogy!
Amikor félve hárítani próbálta Mariska a felkínált kóstolót, akkor ráfogták a puskát. Meg kellett etetni a szakácsokat, nehogy eszükbe jusson megmérgezni az ellenséget.
Közben felfedezték a varrógépet, megkérdezték, azon ki tud dolgozni.
Arankát mellé ültették, ő pedig rémülten varrni kezdett… Hamarosan jött egy Maruszja, hozott rengeteg, vastag vásznat, megmagyarázta, hogy abból milyen alakú, mekkora duplasarkos zsákot kell készíteni.
Ezekben aztán meghatározott súlyú küldemények indultak útjukra, egységcsomagok, messzi orosz földre a családnak. Utazott abban monogramos evőeszköz, selyem hálóing, minden, amit még fellelt a Vörös Hadsereg.
Károlynak is adtak – nagyon kellemetlen – feladatot, kalauzolni kellett a tisztiszolgákat, borospincék felkutatásához. Persze, hogy nem örömmel ment, de ami még borzasztóbb, neki velük kellett innia. Ez a gyomorfekélyének egyáltalán nem lehetett ínyére.
Pláne, amikor már a bor ki is fogyott, és a hordók alján ülepedő seprőt csapolták vödrökbe. Bevitték a konyhába, és úgy itták a sűrű, lilás – folyadéknak is csak jóindulattal nevezhető – masszát, hogy olyant embertől még nem látott a világ, az itt élők legalábbis soha. Az asszonyka kétségbeesve nézte, hogy ezt a szörnyűséget férjével is megitatták, mese nem volt.
Aztán a csodás és hihetetlen következmény, biztosan az átélt szenvedésekért kiérdemelt ajándék: A beteges fodrász gyomorfekélye ennek ellenére – vagy épp ettől –, jó időre begyógyult.
Valami más különlegesség is örök emlék maradt – ezekről, a vademberekről – Ágneskében, aki ágyában kucorgott a neki berendezett konyhai sarokban.
Amikor még csak félrészeg állapotban ülték körül a konyhaasztalt, megpendült egy különös hangszer és az egyik katona valami nagyon szép dallamot zümmögött, aztán énekelt hozzá, majd a többi is bekapcsolódott, de nem azonnal és nem egyszerre. Elkezdtek a többiek halkan dúdolni az énekszó és a zeneszerszám alá, majd egyre többen, felszabadultan, egyre bátrabban énekeltek.
Szinte sírták áhítattal ismételgetve a többi között ezt az idegen szót: szúlikó. Ágneske felült az ágyában, akkor sem értette őket, de szemében a riadtságot ragyogás váltotta fel. Pár év múlva az iskolában megtanulta, Szulikó egy grúz lánynév, és énekelték is magyarul a szép dalt:
Fájó szívem majd megszakad,
nem találtam sírhantodat
Űzött, hajtott búúúúm, bánatom,
Merre mentél, szép Szulikóm?
Erdő mélyén, hűs fák alatt
Piros rózsaszál most fakad,
Űzött, hajtott búúúúm, bánatom
Felelj, hol vagy, szép Szulikóm!
Ránk borult az ég csendje már
Megszólalt egy szép kismadár
Csengő hangja fáááj és egy dalt dalol
Hová lettél, szép Szulikóm?
Először hallottak a magyarok orosz népdalt, méghozzá kánonban énekelve. Gyönyörűen szólt az ének, elfojtott emberi érzésekkel tele és kicsorduló könnyeikkel tisztítva ki a mocskot, amit az embertelen háború hordott össze bennük. Kicsi, kerek hangszert pengetett hozzá Alexander, amiről később derült ki, hogy balalajkának hívják. Visszaváltozott az egész vad társaság emberekké, akiket elsodort az élet a szülőföldről, ahonnét talán soha ki se mozdultak volna, ha béke van.
– Otthonmaradt családjukra gondolhattak – magyarázta anyu a kislánynak –, az apró gyerekeikre, az anyákra, húgokra, az asszonyaikra, akik szántottak, vetettek, arattak a messze idegenben harcoló férfiak helyére állva.
*
Károly felfigyelt egy furcsán bicegő középkorú tisztre, aki többször hozott csokoládét a gyerekeknek. A borbélyok tanultak pedikűrözést is. Megszólította, és valamit megbeszéltek. Egy délután vizet forralt és Alexander hamarosan bevezette a tisztet, lehúzta a csizmáját, az pedig fájdalmas arccal csomagolta ki a láthatóan elgyötört lábait. Össze-vissza álló lábujjain benőtt körmök és hatalmas tyúkszemek éktelenkedtek.
Amíg ázott a lába, arcára kiült, elterült rajta a jóleső érzés, ami láthatóan eláradt egész fáradt testében. Beszélni kezdett és olyasmiket is elmondott, amiért rövid úton hadbíróság elé állíthatták volna. A háború előtt leningrádi egyetemen tanított és jól beszélt németül.
Közben két katonalány ment át a konyhán, egyenesre szabott, térdig érő szoknyájuk felett feszes zubbony, erős lábikrájukra passzosan simuló, puha-, rövidszárú csizma. Nevetgélésük hallatszott ki, míg átöltöztek. Röpülő ujjú, virágos selyemruhában és magassarkú cipőben jöttek elő, vastagon kifestve, bódító kölnifelhőbe burkolva, ami úgy úszott utánuk, mint egy nyúlós slepp.
– Ezek azért álltak be katonának, mert otthon ennivalójuk se volt. Arany élet ez nekik, mindegyik talált magának magasrangú pártfogót. Ha vége lesz a háborúnak, otthon megint a kecskével, disznóval laknak majd együtt a faházban – mondta a lányok mögött becsukódó ajtót nézve a tanár, közben boldogan hajlítgatta felfrissült lábujjait a borbély ölébe terített törölközőn.
Megkérdezte, mi baja van a kislány lábának, és amikor végeztek, azzal búcsúzott, hogy visszajön érte, mert van nagy tudású orvosprofesszor barátja, aki az övénél rosszabb lábakat is megoperált… Még jó, hogy akkor nem értette Ágneske, hogy mit mond, mert akkor biztosan nem mosolyogott volna vissza rá a búcsúsimogatásakor átadott csokiért.
Tanácsot is adott, hogy amikor nekik tovább kell majd állniuk, ne maradjanak a lakásban, mert nem minden parancsnok tud a civil lakosokra így vigyázni, mint ők.
Hamarosan csomagoltak is, és Mariska lélekszakadva rohant be Patakiékhoz, hogy megtalálhatták az egyik rejteket, mert az evőeszközös dobozukat látta befelé gyömöszölni egy hátizsákba.
Károly sietett a parancsnokhoz, hátha visszakaphatja, mintha azt a csekélyke vagyontárgyat lényeges lett volna megmenteni…
Aztán bánta is már, mert a tiszt felsorakoztatta a katonákat, lábukhoz tett csomaggal. Mariskát odaparancsolta a fodrász mellé, hogy mutassa meg, melyik tette el a készletet, és a motozáskor melyik zsákból kerülhet elő. Ha valóban ott bújik az érték, a tolvajt azonnal, ott lövi le.
Egyik ruszkiban és zsákmányban se voltak már hajlandók felismerni a tolvajt és a kérdéses díszdobozt, se a megszeppent Mariska, se Károly.
Ezt Alexander búcsúzóul megköszönte, megveregetve új barátja vállát, mint a ló farát szokás, és hálából kezébe nyomott egy ezüst evő- meg két teáskanalat, amiknek olyan nyele volt, mint egy kis hegedű, benne cizellált monogram. Mellé letett egy hasas, ibolyamintás finom porcelánbögrét.
– Harasó lenni tovaris, tedd el és gondolj Alexander. Druga.
Károly az egész szituációra emlékezni akart talán örökre. Ezután az ő terítéke nem nélkülözhette sem azt a kanalat, sem a bögrét, talán nem is igazán a barátság szimbólumaként.
*
Aztán amikor az utolsó, már megismert, védelmet biztosító parancsnokot is felpakolták egy teherautóra, januárban egy nagy, német támadás után a falusiak jobbnak látták elmenekülni a tűzvonalban lévő utcákból. Ekkor rövid időre elszakadt egymástól a két család.
– Most hová megyünk, Karcsi? – nézett Aranka hideglelősen a férjére, miközben összekapkodott néhány szükséges holmit.
– A Kálvária déli oldalán, a pinceputri-soron viszonylag „szélárnyéka” van a golyóknak. Oda viszlek benneteket… Legszívesebben soha nem is jönnék ide vissza…
– Ahogy összemocskolták az otthonunkat, én se… – volt a kiábrándult válasz, és annyi csomaggal, amennyit a gyerekeken kívül elbírtak, felkerekedtek.
Ott találtak menedéket, ahol a sárgaföldbe vájt putrik népe élt. Akkor nem maradt idő arról meditálni, hogy az – mint lakás – biztonságos, vagy nem. A frontvonalnál jobbnak ítéltetett… Földre szórt szalmán, sorban feküdtek a bezsúfolódott emberek, válogatás nélkül.
Ott egy hét alatt megtanulta Ágneske, senkivel nem szabad összedugnia a fejét, de ha mégis túl közel került hozzá valaki, akkor hogyan kell megölni az esetleg beszerzett albérlőt, a tetűt.
Éjszaka ütemesen zizzenő szalmára figyeltek fel. Az alkalmi fekhelyre merőlegesen elhelyezett, gömbölyűre vájt teknőbe fektetett Öcsi – a lábával így a’nélkül tudta ringatni anyja, hogy a szűk helyből ki kellett volna kászálódnia – ide-oda tekergette a buksiját. Zseblámpával nézte meg Aranka, hogy mitől nyugtalan a kicsi álma.
– Ó, te szegény gyerekem! – rémült meg. A pihés hajacskából hatalmas bogár hátsója meredt felfelé. A háziak felháborodva közölték, hogy ők tiszták, de mivel hamarosan vakarózni voltak kénytelenek ők is, hát Bertók néni – a háziasszony – nem tűrhette ezt. Kizavarta átmeneti lakóit a putri elé és egyenként hívott be mindenkit egy vizitálásra. Rögtön ki is derült, kitől ered a hívatlan vérszívó had. Csakhogy a tetűgazdát elkülöníteni a teljes eltávolításával volt csak lehetséges.
– Mi a fene! Már itt is az urak dirigálnak? – csapott a nő hatalmas patáliát, mégis a többségé lett az utolsó szó.
– Befogadtalak, bár tuggyuk, hunnan gyütté. Ha a tisztaság úri dolog, akkor igenis azok vagyunk! Ami a te hajadba van, az nem tennap lett. Mivel van hová menned, menny, kívül tágasabb! – szólt a kegyetlen kiutasítás.
Később mentegette magát a ház asszonya:
– A szoknya korca is feketüll a bogártul, ippen a’hiányzik még minékünk!
*
Pár hét, ide-oda költözés következett a kis Pataki családnak, néhány napig nagyszülőkkel is együtt bujkáltak.
Ilikét úgy beöltöztették, hogy Ágneske elsőre fel se ismerte nagynénjét, aztán meg rémülten kérdezte, miért nem mosakszik meg, csupa korom az arca, olyan, mint egy öregasszonynak öltözött kéményseprő, abban a szakadt, piszkos ruhában. De aztán figyelni kezdte a többi, koszlott gúnyás nőt, és magától is rájött, hogy a hamuból kent álarc és a rongyok épp olyan „búvóhelyek”, mint a szekrény mögötti üreg, ahová a legszebb lányokat dugták. Azok ketten csak pár percre jöttek elő, és a legkisebb mozgolódásra már tűntek is el a hirtelenjében vájt, szűk lyukban.
– Zdrasztvujtye! – állított be egy pufajkás legényke. Pataki mama ugrott és rémülten nyugtatgatni kezdte:
– Azonnal fiam, itt volt még az előbb a rossz tutyim, megkeresem, de tudnám, minek az neked… – és úgy fordult, hogy takarásában ne vegye észre a katona, hogy a legrosszabb tutyi Ili lábán van.
– Mama! A katona csak köszönt, nem kell neki a maga tutyija! – sietett Karcsi a megnyugtatással, mielőtt nagyobb baj történik. Senki sem mert nevetni, mert már hallottak a pár házzal arrébb történt lövöldözésről, ami egy ártatlan félreértés miatt kezdődött.
A még mozogni tudókat szedték össze és elhajtották lövészárkot ásni. Köztük egy lánykát is, aki kihasználta az első, adandó alkalmat és – ahogy az őr félrefordult – hazaszökött, mert előbb az túlságosan nézegette őt. A katona utána eredt, ám a putrik között elveszítette a nyomát. Hát bement az első, nyitott ajtón és számon kérte az eltűnt lányt. Egy idősebb asszony, hogy az ott bújtatott lányokat védje, elfújta a mécsest, mire a hirtelen lett sötétben a katona lövöldözni kezdett. Az asszonyt találta el, de csak megsebesítette az arcát a szája közelében. Mégis nagy volt a baj, hiszen a falu orvosa Isten tudja, hol bujkált. Hamarjában valami kemény tárgyat haraptattak meg vele, nehogy összenőjön a szája, azzal bekötözték, majd napok múlva, egy rossz ló vonta kocsival tudták Tamásiba, orvoshoz vinni, aki megoperálta. Életben maradt, de örök nyomát hordta ennek a kalandnak, a Mári néni arca. Őrangyala tudta, most olyan kicsiségnek, mint a higiénia, nem szabad fontosnak lennie…
Néhány emberrel együtt Károlyt is elvitték árkolni. Már a második nap is felvirradt, de még mindig nem tértek vissza.
– Pedig jó gyerek volt ez a Karcsi, ugye Pataki úr? – kérdezte egy idős bácsi az apát. Szájából hosszú szárú pipa lógott, rég szőrét vesztett „miskabácsi sapkája” alatt nagyokat bólogatott. Az idősebb Pataki csak némán felállt, eltűnt az udvar felé, de menye felcsattant:
– Jaj, el ne temessék már, hiszen a többiek se jöttek még vissza, mindenkit nem lőhettek le! – aztán felkapta kislányát az ölébe, és úgy szorította magához, hogy szinte fájt mindkettőjüknek.
– Szépen süt a nap. Menjünk ki egy kicsit a gyerekekkel ebből a lyukból – akarta másra terelni a szót a nagymama. Ekkor jött vissza nagyapa.
– Az udvarra ne vigyétek a kicsiket, mert ilyenkor járhat erre repülő, még idelőnek rátok. Legfeljebb a féltető alá…
Oda telepedtek ki. A konyhának használt építmény világosabb, tágasabb volt, mint a putri. A sarokban, rakott „sparhelten” főztek az asszonyok. Az üvegezett ajtón és attól jobbra-ballra ablakon láthattak ki, le a napsütötte völgyre. Az ott kanyargó úton teherautó döcögött. A távolabbi domb mögül hirtelen repülő tűnt fel az égen, és valami furcsa ropogás hallatszott. Nagyapa a karján Öcsivel épp, hogy a széket érte el egyik kezével, amin Ágneske ült. Azt ledöntötte és úgy hasalt le mellé, hogy zuhantában elkapta, testével mindkét unokát takarta, míg a gépzaj elviselhetetlenül felerősödött, majd elhalkult. A plafon nélküli tetőn és a kőpadlón pattogott valami körülöttük. Az üveg- és cserépdarabok mellett ismeretlen, apró, idegen tárgyak gurultak…
Kis karcolásokkal megúszták.
Már esteledett. Anyjuk tisztába tette Öcsit, de attól sem csendesedett el, egyre tejciért nyöszörgött. Nyakából a hosszú sálat gyors, ügyes mozdulatokkal a haja alá emelte Aranka, homloka felett kétszer megcsavarta, majd a tarkójánál – egész haját belefogva – szorosan alágyűrte. Anyósa ijedten figyelt fel a „turbán” készítésre.
– Készülsz valahová?
– Leszaladok a faluba, tejet kell szereznem – magyarázta a fiatal nő.
– Megőrültél? Karcsi már ottmaradt. Te is meg akarod öletni magad? – jajgatott a mama.
– Visszajön, ne tessék félni, én is visszajövök, de ezek a gyerekek nem halhatnak éhen. Ha maradt még tehén a faluban, azt meg kellett fejni, valahol biztosan adnak tejet. – Felkapott egy köcsögöt és elindult a korán jött estében a kijárási tilalom előtt.
Nagyon sokáig nem történt semmi. A kisfiú álomba sírta magát nagyanyja karjában.
– Elkísérhetted volna, papa! – tűnődött, miközben a kinti szürkület estébe fordulását bámulta.
– Ne zsörtölődjék ténsasszony – jött az öregember szava a sötét sarokból. – A’ jobb lenne, ha kettejük marad ott?
– Maga meg ne károggyon má annyit, öregapám! Inkább szót se szójjon! – intette asszony-unokája, aki eddig csendben tett-vett.
És akkor megnyikkant a kisajtó. Ziláltan állt a gyenge mécses fénykörében a fiatalasszony, de kezében hozta a tele köcsögöt, egy kendővel lekötve.
– Itt van a tej.
– Nem ért baj, kislányom? – sírta el magát Mariska mama.
– Nem. A fülem mellett néha fütyült valami, aztán a Gosztola bácsi berántott a kapun… Először visszazavart volna, de mondtam, hogy én tej nélkül nem jövök el… akkor a kertek alatt elkísért. Csöre néni meg azt akarta, hogy ott várjam meg a reggelt – hadarta furcsán, miközben a kezében táncoló lábast a tejjel kissé lötyögtetve a platnira tette…
Amikor a kislány felébredt, apu ott aludt mellette a szalmán. Halálosan kimerülten ért „haza”, de azzal a hírrel, hogy találkozott Pláviccsal.
– Azt mondta, újra feltűnt Alexander, beszéltek is vele. Zsótér is előkerült. Szerinte visszamehetnének mi is. Ott a parancsnokság a Nemes házban, meg talán már nem is lőnek annyira…
Másnap reggel megint felkerekedtek…
*
Az új orosz csapatoktól féltve a nőket, abban állapodtak meg Nemesékkel, hogy az oda beszállásolt parancsnokság védelmében a négyszer négyméteres mosókonyhájukat elfoglalhatja a két család. Az alatt a két hét alatt – amíg ott éltek – Ágneske végre, újra hallotta nevetni is az anyját. Cukorrépát reszeltek, mákot daráltak és Mariskával meg Margittal rétest nyújtottak az arra nemigen alkalmas nulláslisztből. Szakadt, ellenállt a nyújtásnak, de hasonlított a süteményre. Csak szokatlan – egy kicsit földízű – volt a répától, de mohón estek neki a hadirétesnek. Magda néni meg prószát sütött kukoricalisztből és annak a lepénynek édeskés, finom ízét még sok évtized után is érezni véli a felnőtt Ágnes.
Éjszaka szalmát szórtak a mosókonyha kövére és azon aludtak sorban a nők, Magda néni, Aranka, mellette Ágneske, aztán Mariska és Margit. A kicsik megint fateknőbe kerültek a lábak közelébe, a férfiak az ajtó elé szorulva, de ott legalább őrködve alhattak.
Falat bontottak és előkerültek a lesütött oldalassal teli tepsik, a csendőrőrsről átmentett, ötliteres üvegekbe elrakott, gusztusos savanyúpaprikák, amik közt színesek is voltak, zöldesek és pirosodók. Csak úgy kínálta magát mind, és naponta friss kenyér is jutott hozzá, mert a három férfinak üzemeltetnie kellett a kemencét. Ez volt az ára – és egyben haszna -, hogy a szovjet katonáktól ott kapott menedéket a két család. Kiszolgáltatva, de a továbbélés hitével, amikor még remény se látszott.
Az egyik nagy falatozás kellős közepén a visszakövetelt és bujkálásából előkerült Sommer doktor bácsi állított be a népes mosókonyhába. Megkérdezte, van-e még szódabikarbónája Károlynak, mert ő most talált a felforgatott rendelőjében néhányat, és kitette táskájából a kicsi, kocka alakú, kékbetűs, fehér márványpapíros csomagokat, amiket olyan jól ismert a kislány.
– Higgyék el, jobb ez, mint a gettó… – nyugtatta a helyben is menekülteket, miközben elfogadta a kedves invitálást és kanyarított egy jóízű falatot a kézbefogott puha kenyérből és oldalasból.
Dr Sommer
Ez az összezártság nem csak a két – addig teljesen különböző életvitelű – családot hozta még közelebb egymáshoz, hanem a fiatal, szép Mariskát és a nyilvánvalóan fülig szerelmes, védelmező Zsótért is. Ezt vagy nem látta, vagy nem akarta akkor tudomásul venni senki.
*
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 10:57 :: Pápay Aranka
