Mozgalmas, sokszor túlhajszoltnak vélt világunkban fontossá válhat, hogy minél többen éljünk a legváltozatosabb meditációs formákkal, például próbálkozzunk a kontemplációban megvalósítható jelenléttel. Ez a szavak és gondolatok nélküli — szemlélődőnek mondott — imamód jellemzően csoportos tevékenység, amely egyszerűségében megejtő, ám mégis komoly előkészületeket igényel. Újkori és zömmel honi indíttatású, fokozatos térnyerése Jálics Ferenc egyetemi tanár, jezsuita szerzetes érdeme, aki rátermettségével és elhivatottságával Szt. Ignác utókorra hagyott kincseiből alkot maradandót.
Szerencsés esetben az imagyakorlat legalább tíz napig tart. Megszervezése nem is olyan egyszerű feladat, hiszen mindvégig teljes csöndet kell biztosítani, napjában két helyszínen is. A csoport összetartóan, többnyire egy „kápolnaszerűen” kialakított helyiségben imádkozik (háromszor, vagy négyszer félórás periódusú napszakokban), fölváltva azokkal a koradélutáni órákkal, amikor mindenki azon van, hogy teljesen különválva, természetes körülmények között szemlélődjön, például a közeli erdőben.
Célszerű visszatérni mindjárt a második mondathoz, hogy beszélhessünk a testi-lelki sajátosságokról. A kontempláció viselkedésbeli feltételei: a gondolatiság teljes felfüggesztése, pontosabban gondolataink kiiktatása, valamint a szigorúan megtartott némaság. (Ezeket az esetleges felkészülés időszakában bármikor lehet gyakorolni.) Ugyanígy a fizikai terheléshez is hozzá kell szokni. Sajátos, térdeplő-ülő testhelyzetben, ölben tartott összezárt tenyérrel, a gerincoszlop — és így az egész fölső test — függőleges tartásával, behunyt szemmel maradunk a jelenlétben. Az eszközöket számba véve elegendő egy, a használó testméreteihez alkalmasan fabrikált sámli (alatta kényelmesen férjen el a lábszára), meg egy akár viseltes pokróc.
Lényeges az érzékelések szerepe. Adott, hogy a szemlélődés magányos fázisában (kint, terepen mozogva) inkább a látást, míg a közös imaszakokban még annak működését sem engedjük.
Az idők folyamán kialakult, hogy a résztvevők száma praktikusan legalább nyolc fő, beleértve a vezető személyét is. A jelentkezőnek nyilatkoznia kell, hogy végig elfogadja a segítséget, betartja az ismertetett szabályokat, követi az instrukciókat.
Nemcsak hívők számára
Fontos megjegyezni, hogy ebben a részben nem egyeztetett, vitatható nézetekről lesz szó.
Éppenséggel az eredeti — szellemi, még inkább mentális szint szerinti — hármas tagolás, a „via purgativa”(tisztulás útja), a „via illuminativa” (a megvilágosodásé) és a „via unitiva”(egyesülés útja) örökérvényű eszménye az, ami talppontként függetlenít minden korszaktól és előítélettől. E háromféle lelkiállapotunkhoz igazodó imamód nagy érdeme, hogy a „via purgativa” grádicsán lehetőséget biztosít a megkülönböztetések nélküli szerveződésre, ami nyilvánvalóan mentes bármilyen kirekesztéstől, beleértve a felekezeti hovatartozást is. Magától értetődően — akár egy csoporton belül — előfordulhat mindahány fokozat, ilyen értelmű szelekcióról sem tudni.
A kapcsolódó feltételezések közül érdemes elsőként kiemelnünk, hogy a legostobább ember bölcsessége is a türelmes alázatból építkezik, így minél kezdetlegesebb a mentális állapotunk, annál több ősrégi kapcsolati formát és módszert fogadunk be újdonságként.
A közvélekedés szerint is bomlasztó erővel hatnak az ember testi-lelki-érzékelési képességeit folyamatosan lehúzó (a tudásra vonatkozó megkülönböztetést lásd Szinay Balázsnál), satnyító, elkorcsosító civilizációs hatások. Ezek generációnként mérhető hanyatlások, mikkel szemben a tisztulás útjának („via purgativa”) követése — mint első stáció — ilyen vonatkozásában is hathatós ellenszerré válhat. Ugyanígy kimutatható valamely haladvány szerint sokszorozódó inger-és élményáradattal szembeni védtelenségünk, azok diffúz hatása. Ez viszont már kényszerít arra, hogy meditációs módszerekkel (is) éljünk.
Az önazonossági — önismereti szint károsodására, annak torzultságára pedig frappáns példa az Istent tagadó esete, ki két legyet is üt egy csapásra azzal, hogy egyúttal a saját spiritualitásáról sem vesz tudomást… Elegendő egyetlen kérdésünkre igennel válaszolnia ahhoz, hogy viszolygást keltő térítgetések mellőzésével győzzük meg alapvető tévedéseiről, ez így hangzik: szokott ön káromkodni?
Tévutak, tévképzetek, hibák
Különösen a kezdő számára fontos a napi egyszeri, a vezető által tartott közös audiencia (csak itt lehet megszólalni), mint olyan fórum, mely alkalmas a személyes tapasztalatok, kételyek, problémák megbeszélésére. Ezt alátámasztandó az elkövetkezőkben olyan gondolatokról és megállapításokról lesz szó, amelyek fantáziáláson alapultak, vagy elhamarkodott következtetésekből fakadtak, amiket még a csoporttagok sem fogadtak el… végül megemlítendők a hibák.
• Az imamódbeli testtartás (a karok kivételével) lényegében a keresztre feszített emberéhez hasonlít.
• A szó hatalma (imaülésben legfeljebb „egy név” belső kimondása az, ami ajánlott) kiemelt fontossággal bír a kontempláció háza táján: például a szemlélődésben eleve benne van a szükségszerű távolságtartás, így az jórészt a már emlegetett terepi, intim pillanatainkat jellemzi. A sikeres jelenlét viszont minden zavaró gondolatot kiiktató közvetlenség, amennyiben vele egy időben az érzékeléseinket ki tudjuk kapcsolni, illetve működésüket korlátozva az időtlenség illúziójába lépünk.
• A résztvevők által kialakított „egységes kontemplációs síkot” elérve ott könnyebben és tartósabban megvalósítható az egyén által fölajánlott jelenlét. (E közös erőtér kialakulásához a nyugalmi rezgésszámunk összehangolódása szükséges.)
• Ebben a gondolatnélküli állapotban védtelenek vagyunk bármilyen, tetszőleges távolságból jövő — ám egyes szám, második személyű — közvetlen megszólítással szemben, különösen akkor, ha annak erős az indulati tartalma. Ekkor magát a kifejezést halljuk, tisztán értjük, és ez zavaró. Ugyanez harmadik személyben bizonyosan nem működhet, mert a gondolatátvitel ilyen formája nem direkt az illető személynek szól, hanem egyértelműen csak a képzetes megfelelőjének, ami egy önmagába záródó folyamat.
• A meditációval is rokonítható jelenlétünk elérési folyamatában elágazások nyílhatnak klasszikus pozíciókhoz, mint például a levitációhoz.
• Az imagyakorlat ideje alatt még a krónikusnak minősülő betegségeknél is megfigyelhető átmeneti gyógyulás. Visszatérve megszokott civil környezetünkbe, ott néhány órán belül lezajlik a sajnálatos visszarendeződés.
• Négy további hiba: törekvés a boldogságérzet elérésére és fenntartására, befelé irányított figyelem a „mag” feltörésének szándékával, elrévedés, elragadtatás, mint zsákutcák. (Hiányzik belőlük a jelenlét.)
Az egyszerűség útja
Már az első bekezdés utal erre a megejtő erényre. A kontemplációban jártasabb társaink a gyakorlat ideje alatt eltávolodnak a megfelelési kényszereiktől, nem ambicionálnak semmit, jórészt a konzekvens, állandó, figyelmes jelenlétben vannak. Fölösleges a példabeli tévutaktól és zsákutcáktól tartani, aggodalmaskodni.
Visszatérve a nem egyeztetett nézetekhez, ki kell emelni: azért nyilván nem lehetünk felelősek, hogy milyen világnézető környezetbe születünk. Másrészt kísértetiesen hasonló arányban élünk a kétely, a vita és az elutasítás jogával, függetlenül a felekezeti hozzátartozásunktól, így a jogosultság-jogosulatlanság eldöntése helyett első helyen állhat a szándék tisztasága és az alkalmasság.
A civil életben, a rákövetkező mindennapokban is megmarad a képesség, hogy indulatok nélkül szemléljük a körülöttünk játszódó folyamatokat, érzelmeink mozgásterét a pozitív tartományokra korlátozzuk, vagy legalább következetesen megválogassuk a gondolatainkat. Mégis leginkább abban segít, hogy figyelmünk megtartásával bárki számára „jelen legyünk”.
Legutóbbi módosítás: 2019.08.15. @ 11:23 :: Meyer József
