„Még ki lehet nyitni.
És be lehet zárni.
Még föl lehet kötni.”
(Pilinszky János: Infinitivusz – részlet)
Az ember egyénisége minden pillanatban változik, s akár a vázában megcsodált virág, ő is ragaszkodik a földhöz, amelyből tápláló erejét veheti, s nem a víz – mint őselem – az a közeg, amely hosszasan élteti.
Ami ma teljességében pompázónak látszik, az holnap születik meg, s még nincs ott a lét kapujában. Így még nem lényege az arisztotelészi értelemben vett potencia sem, ami feltétlen szükséges ahhoz, hogy befejezetté válhasson. Így nem más ő sem, csak egy olyan fajta létezés, amelyet eszmei tartalommal kell ahhoz megtölteni, hogy szabad akarata megteremtődjön, s újra gyökeret ereszthessen termőtalaj nélkül is, hiszen ezt teszik több más növény mellett a magasságokban szétterülő leveleikkel szemlélődő szerencsebambuszok is.
Bennem is ilyen infinitivuszok sorakoznak megválaszolatlanul. Olyan kép nélküli képek, amelyek megengedik a szabad asszociációk akaratlan hömpölygését, hogy eljussak abba a katatím képsíkba, ahol folyamatosan áramlanak a filmek, hogy segítsenek jobban azonosulnom önmagammal és a világgal is. Ekkor talán képes leszek a fényeket is érzékelni, s megkapom a léttől a jó lehetőségét.
„Dum spiro, spero” (Amíg élek, remélek) – jelenti ki a latin közmondás.
Méricskélés nélküli önfeláldozás, önátadást és folytonos keresés az utam, hogy eljussak ahhoz a kontemplatív állapothoz, amelyben nem sajognak a földi szavak, az igazságtalan bántások, s a megfékezhetetlen indulatok.
„A kitépett öreg fa, mely néhány gyökerével még a földbe kapaszkodik, néhányat pedig már átengedett az égi szeleknek, szeretne még egy kis ideig némi gyümölcsöt hozni” – írta 1961-ben Jacques Maritain egy öreg, megtépázott cseresznyefa alatt.
Mire utalhatott ekkor ez a francia katolikus filozófus? Egyszerűen csak arra, ne féljünk gondolatainktól és a folyton özönlő képeinktől sem, mert nem arra lettünk meghívva az életbe, hogy szenteskedjünk, titkoljuk valós érzéseink, vagy a mások szavainak köntösével fedjük el azokat. Titkolt fuvallataink úgyis felfelé törnek szárnycsapásaikkal, s bizonyosan megtalálják itt a Földön is azokat a Lelkeket, akikkel együtt vándorolhatunk tova, akiktől segítséget kaphatunk, ha valami őrjöngve fáj, de az arcunk rezzenéstelen marad, miképpen beszédünk is, csak egyszerűen a lenni főnévi igenév állapotában szeretne maradni egészen addig, amíg a megtisztulás érzését önmagától is el nem képes érni.
S ekkor születik meg egy merően más személyiség, aki megérti a „Vagyok, aki vagyok” bibliai mondás lényegét, beteljesítve ezzel a „vonzás törvényét” is.
„És le lehet vágni.
Még meg lehet szülni.
És el lehet ásni.”
(Pilinszky János: Infinitivusz – részlet)
Legutóbbi módosítás: 2019.08.15. @ 11:23 :: M. Fehérvári Judit
