Bámulom a világot.
Csak úgy, az ablakomon át.
És megpróbálom megérteni,de sosem fogom tán.
Órák óta esik.
Nézem ahogy az id? ?szbe fordul át
Biztosan tudja.
A szívemben oly rég nem volt nyár.
Az idegpályáim útveszt?in száguldok,
Senki nem parancsol megálljt.
Nem is akarom!
Jól esik.
De nem tudom még meddig bírom.
Kedves Richárd, el?ször is üdvözöllek a Toronyban.
Bár ez az els? beküldött írásod, de ezen a versen van még némi „csiszolgatni való”.
Nem helyes, hogy majdnem mindent sort, mondatvégi írásjellel „lezársz”. Ezzel azt jelzed az olvasónak, állj, ami nem helyes. Viszont, ha vessz?t használsz, – vagy éppen új sorban kezdesz – ott az olvasó tudja, érzi, egy nagy leveg?vétel, semmi fék, és „jöhet ( jön ) a következ?” gondolat. Ezt érdemes lenne átnézned ( természetesen, ha kéred, segítek a központozásban ).
A következ? a sorvégekre kerül? rímek, nem rímek, akarva, akaratlanul. Itt ebben a versben ezek az – át, tán, át, nyár – nagyon nem szépek ( f?leg, ha ismétl?dnek is ). Gazdag szókinccsel rendelkezünk. Ne arra törekedj, hogy ( hogyan ) csengjenek össze a sorvégek, hanem arra, hogy szépen szóljon a vers, ( bels? ) dallama, ritmusa legyen.
Legutóbbi módosítás: 2011.07.15. @ 15:26 :: Rebicsek Richárd