Érinthetetlen számomra az ég,
bár szárnyam a vízb?l kilátszik.
Megel?zöl, s ujjbegyeimre súgsz –
pecsételed az ösvényt – jeltelen
a természet, csupasz ölelésben,
morzsátlan fölsöpörted, s tiszta.
Hisz fény rimánkodik hunyorgó
harmadik szemem el?tt, engedj!
Vizes a szárnyam, egyre csak n?,
es?ben érik, és mire megszárad,
göcsört-ágat küldesz, mennybéli
botot villámként; hajlott hátam,
nem egyenesítheti ki tér és id?.
*
Felh?tlen nappal, érinthetetlen.
Eget renget?n angyalok, világos
kéken, zeneiségük ászana-imám.
Nyújtózó sejtek hadba szállnak,
felvonul sóhajaim repetitív árja,
mély hangok halkan, s hangtalan.
Kétszersült aszkéta testem fénye
hajlított íját Napba szúrja, közel
szeleken utazó, hemperg? tudat.
?s-vényre ír. Ugyanazt a világot
lágyan, hézagok nélkül szemlél?,
egység-hálót vonva az egészre.
Érintés kapuja bennem kinyílik.
Átadunk, mint egy bölcs követ.
Anna, — el?ször is — az els? versszakot is központozni kéne, mint a másodikat, mert azok a gondolatáthajlások, úgy abban a formában nem szerencsések.
Legutóbbi módosítás: 2011.07.20. @ 08:27 :: Marthi Anna
