*
Celluloidba ragadt pillanatok
vergődnek a karcok között,
szépia-szín fakó szavak
sejlenek fel a szemcsés képek mögött.
Sikolyok bújnak elő a hangsávból,
könnyek között egy halk sóhaj,
csontos kéz mozdul még félve,
vértelen ajakból egy kínos kacaj
még átfut a kattogó géphangokon,
aztán egy véletlen szikra
s minden fényes lángra lobban.
Mint magnézium csíkban a vakutűz
hamut, füstöt hátrahagyva
létünk öröklött végét jelzi.
Üres fehér vászon, gép kikapcsolva.
Legutóbbi módosítás: 2011.07.21. @ 10:46 :: Tiszai P Imre