Nyár volt, tikkasztó, meleg nyári reggel. A fő sem volt harmatos csak szárazon, mozdulatlanul hegyelt kint a sánc parton. Hirtelen két ember jelent meg az utcán, izgatottan egymás felé siettek. Egyikük pap volt, fekete reverendában, a másikuk vele szemben, piros nyakkendővel, úri ember kinézető férfi, komoly rezdüléstelen arccal. ő volt a polgármester itt e kis falucskában. Arcukon a döbbenet jelei.
— Halottad?! — kiáltották egyszerre.
A közeli iskolában már mindenki arról a dologról beszélt, ám nem csak ott, hanem az egész faluban. Egyesek nevettek, de úgy, hogy talpuk közelebb volt az éghez, mint a fejük. Páran sírtak, olyan is akadt, aki bólogatott, s közben magában motyogta: — Jobb kint a mezőn, és se tovább. Ez a falu csordása volt.
— Na de ilyet még filmekben sem láttam, nemhogy igaz legyen — szólalt meg újra a polgármester.
— Még a bibliában, a Jelenések könyvében se szól semmiféle írás ilyen aljasságról — válaszolt a pap.
E pillanatban egy túlsúlyos férfi érkezett meg, a falu harangozója, aki annyira sápadt volt, és izgatott, hogy levegőt is alig kapott. Hiába, az ami a faluban történt őt is felzaklatta. Ledobta biciklijét a plébánia kerítése mellé, majd nehézkes mozdulatokkal a pap, és a polgármester közzé lépett. Nagy hasa csak úgy mozgott ki—be igyekezetében.
— Most húzzam, vagy ne húzzam tiszteletes úrő — szótagolta a szavakat ziháltan rémületében.
A pap gyorsan megszívta szája szélét, megvakarta tarkóját, s kisvártatva a polgármesterre nézett, mintha ő kellene válaszaljon eme komoly kérdésre.
— Húzni kellene, de kinek? — mormolta megtörve az utca csendjét a harangozó.
— Húzza? — kérdezte megilletődve a pap.
— Húzza, a fene vigye el, aztán majd csak lesz valami — válaszolt erőteljesen a polgármester, kezével intett a harangozó fele, hogy értését adja a határozatnak.
— Jól van, akkor meghúzom, de úgy, hogy hallják héthatáron is túl, milyenek ezek a harangok — válaszolt a harangozó, majd megfordult, s elindult lassú léptekkel a templomtorony irányába.
— Szegény Marcsa néni — motyogta búsan pap — ő csak azt akarta, hogy meglássa az édenkertet. Egy helyet, amit férje, Bandi, mindig oly örömmel emlegetett. Oda vágyott. Mindig mondogatta, Bandi milyen boldogan mesélt arról a csodálatos helyről, utcáról, térről Budapesten. Az a hely Szent Grál volt neki. A VIII. kerület, és a Rákóczi tér minden szeglete ott élt Bandi férfias szívének csücskében. Hogy minek, azt nem mondta el Marcsának, de felesége szerint egy mennyország lehetett, mert onnan mindig boldogan jött haza. Igaz néha elverte azt a kis pénzt, mit összekuporgatott családjával, de Marcsa néni belenyugodott. Biztos volt abban, hogy férje tudja a dolgát.
A polgármester meghúzta két vállát, majd kezével intett, mintha azt akarta volna mondani gesztikuláció formájában, hogy folytassa atyám.
— Szóval, Marcsa néni, miután szeretett férje meghalt agyvérzésben, egyedül éldegélt tíz évig, vagy még tovább. Aztán arra gondolt, hogy Bandi tiszteletére és emlékére elutazik, megbizonyosodjon arról a csodálatos helyről, a VIII. kerületről és környékéről. Ő is részese akart lenni annak a boldogságnak, melyet szerelme érzett, ott Budapesten. Marcsa néni amúgy, kis faluján kívül még soha nem volt csak egyszer. Akkor is a fiai vitték el magukhoz. De megfogadta, nem megy oda többet, mert mindenki románul beszélt vele, azt meg nem értette.
Megszólaltak a harangok. Mindenki tudta, hogy Marcsa néniért kondultak meg. De hol van az öregasszony? — kérdezgették halkan az emberek egymástól.
— Folytatom a történetet — mondta a pap rendületlenül —, Marcsa néni felült egy Budapestre tartó buszra, mely vendégmunkásokat szállított. Oda érkezve elvitette magát a Rákóczi térre. Ezt onnan tudom, mert a második komám fia vezette a járművet. Ott volt valami családi ismerőse, mert már várta, de mi történt ezután, azt nem tudom. Ami biztos, hogy szegény galamblelkű mama meghalt bánatában. Ekkor a budapesti ismerős telefonált idehaza a fiainak, akik rögvest mentek is ki utána, azzal a rozzant, kétszemélyes Arojukkal. Azoknak annyi pénzük sincs, hogy rendesen éljenek, és adakozzanak egyházunknak. Azért nem vállalták anyjuk testének hazaszállítatását, mert egy halottas kocsi kellet volna elhozza, ami sok pénzbe kerül ám. Ekkor megesett szívvel, vagy csak szabadulni akart ócskaságaitól, de az ismerős adott nekik egy rossz hőtőládát. Örültek is a testvérek, hogy nem kell vesződniük azzal a sok papír munkával, és félretett pénzük is, ami nincs, zsebükben maradt. Tehát abba a ládába beletették Marcsa nénit, szerencsésen, vagy isteni csoda erejétől, de lehet, hogy fizettek valakinek, bár azt kétlem, átjöttek a román-magyar határon. Ekkor boldogságukban, vagy gyászukban, ezt én nem tudom, megálltak az útszélen valahol Bánfihunyad környékén, és elszundítottak mindketten.
Mikor mondanivalójával végzett a pap, némulni kezdtek lassan a harangok is. Jól látszott, már nem húzza senki a köteleket, melyektől zengett minden. A polgármester meredt arccal bámult maga elé egy pillanatig.
— És tovább, itthon van akkor a mama? — kérdezte feszülten. A pap kezeit összekulcsolta majd könnyes arccal felkiáltott.
— Amíg a fiúk aludtak… Istenem… hátulról lelopták a hűtőládát!
A polgármester egy pillanatra mintha nevetni akart volna. A helyzet súlyára való tekintettel gyorsan előkapta telefonját, és felhívta a rendőrt, akinél a testvérek már bejelentést tettek. De a rendőr is csak annyit mondott, hogy hiába, a fél országot már letelefonálta, de nem jelentettek sehol egy elhagyott hűtőládát, ahogy hullát sem, akire illene Marcsa néni személyleírása.
Így temették el férje mellé lélekben Marcsa nénit, aki máig sem került elő. Bár lehet valahol a Rákóczi téren maradt, netán ha arra járna Bandi, akkor jól rácsapjon az örömére.
Legutóbbi módosítás: 2011.08.14. @ 15:21 :: Thököly Vajk