Hóolvadástól egész
a nagy viharokig kereslek,
a híd korlátjára faragtam
a szavakat, bocsáss meg!
A diófa levele búsan rezeg,
mintha a fa is megértené bánatom,
kékl? szememb?l a könny,
megállíthatatlanul pereg.
Létem kapuján már csak
tiszta szív? ember léphet be,
fehér szirom miattad sír tüskét,
a langyos földön heverve.
Levendulám
lugasában vagyok,
virágom saját árnyékának fogja,
múló szépségér?l csacsog.
A kertben a rólad készült szobor
egyik felét igaz mester,
a másikat az es? és a szél faragta.
A k?arcban felfedezlek.
Hegyoldalon a vörösl?
napkorong fáradtan kúszik
melyet fuvola hangja kísér,
fénye sz?ke hajadon
hullámzik, szebb hajnalt ígér.
Egy öregember, ki régi id?k
bárdjára emlékeztet,
a fogadóban neked énekel,
ajkán a dal sajgón édes.
A növekv? félhomályban,
az óceánról köd száll fel,
egy narancsszín felh?csík
a láthatáron elvegyül a vízzel.
Én tovább kereslek.
Legutóbbi módosítás: 2011.08.23. @ 16:00 :: Maretics Erika