Esténként, hogy belépett a házba,
csak rápillantott a vesszőkosárban
riadtan moccanó pár fahasábra:
elég a tüzelő mára – nyugtázta –
és hangjára halkan
visszaduruzsolt a kályha.
A sapkáját egy szögre akasztotta,
anyám zsémbelt: ne oda tedd, kérlek,
és hányszor figyelmeztettelek,
hogy a fűrészport az udvaron lerázd…!
– S arcán az elnéző, félszeg mosoly
kinyílt ilyenkor, mint egy virág.
Emlékszem apám szép mosolyára,
ahogy esténként vártuk vacsorára…
Az idő azóta mintha állna,
mikor az utolsót dobtam a parázsra:
hallatszott anyám, és a fahasábok
hangtalan sírása, míg ültünk némán,
a tűz körül, valami csodára várva.
Legutóbbi módosítás: 2011.08.24. @ 10:26 :: Gősi Vali
