cigarettafüstben és boldogságban
telnek a napok.
a fotel karfáján
odavetett kardigán,
az asztalon, a tárgyak közt
lustán csorog a megs?r?dött id?.
mint befont haj, ölelik magukat a dolgok –
egyesülnek, szétválnak, örvénylenek egymásba,
hogy esténként majd kibomlottan
legyenek selyemkárpit a párnán.
halovány, csendes tündöklés
a pillanat a szobán.
mosolyog a sötét, a csempe, a fa, a kerámiák;
még a nehéz-érzet, az unalom is,
ahogy mosolyog a fal,
a képek a falon,
a képeken a falak
és így tovább…
a cigarettafüst, mintha derengeni tudna,
lengi be a szobát.
sötéttel ölelkezik, magával és gyertyafénnyel,
és mostanra már
mosolyog a depresszió is,
félénken felénk int,
hogy a sarokba húzódva, szerényen,
halk rebbenéssel
elt?nni roskadjon magába.
már nem élesek a kések.
nem szúrnak, fájnak ’minden’-ek és ’végtelen’-ek,
inkább mint nehéz bor
melengetnek, simogatnak, gondoskodnak rólunk,
négykézláb állva asztalt
formálódó gondolatainknak.
keser? kávé,
keser? tea,
keser? füst
és édes élet.
halk suttogás.
’édes élet’ – mondják a tárgyak,
a könyvek, a pokróc, a párna, a falak,
a füstkarikák, a rozsda-hangulat,
a zárban a kulcs és a szú a fában,
és mindez, az összes, a sok,
minden áldott pillanatban
éppen felénk biccent:
igen – édes
igen – élet
igen – minden
igen – végtelen
igen – álmodsz,
igen – szép.
a cigarettafüst finom porként
rakódik hunyt pillánkra, ahogy lassan
pókhálót sz? hajunkba az álom.
egy moly még az asztalra száll örülni,
végül minden feloldódik
az édes, füstölelte feketeségben.
Legutóbbi módosítás: 2021.07.29. @ 12:12 :: Zsákai Lilian
