Víz tükrén látom görcsös törzsed,
levél se zizzen lombjaid alatt.
Halottan állsz, a szél sem tör meg,
ágaidon egy fészek se maradt.
Víz tükrét bámulod kihunyt szemeddel,
itt állsz sudáran, gondnak-bajnak,
nem fogsz fel semmit halott eszeddel,
a fák mint az emberek, élnek-halnak.
Görcseidet fejsze vágta szét,
ház oldalában darabjaidra hullva,
létednek régen elvették eszét,
télig merengsz, gondolva a múltra.
Eljő a tél, fonott kosárba szednek,
és bevisznek a kandalló elé,
fázós kezek majd a tűzbe vetnek,
s elindulhatsz a végtelen felé.
Kigyúlt a tűz, elhamvad a test,
meleg szobában szárnyal már a lélek,
a fény a falra árnyékokat fest,
s ingó árnyakban újra-újra éled.
Ne sírj kérlek, ha halott fát látnál!
Gondolj csak azokra a boldog időkre,
emlékszel, hogy régen a nagy Tisza-gátnál,
lombja alá ültél hűsölni egy kőre?
Legutóbbi módosítás: 2011.09.02. @ 06:37 :: Szeibert Éva