Mikor felérkeztem a szanatóriumba még „elfogadható” idő volt. Reménykedtem abban, hogy majd csak eláll az eső és kicsit ki tudok sétálni, és fel tudom „térképezni” magamnak a környéket. Szombaton már nem esett, de még állt a nagy víz. Hála az internetes összekötetésnek otthonmaradt családomtól, meg ismerősöktől megtudtam, hogy sehol sincs a környéken jó idő, mindenütt esik az áldás. Én persze azt gondoltam, hogy csupán csak itt esik, egyfelől azért, nehogy élvezni tudjam a gyönyörű tájat, másrészt ilyen magasságban ahol mi vagyunk, ez elfogadott dolog, hogy ha a felhők beszorulnak egy–egy katlanba, akkor ott csapadék lesz. Ez a „meteorológiai megfigyelésem” tényeken alapult. Ugyanis volt olyan a pár nap alatt, amikor az épület egyik végin esett az eső a másikon meg sütött a nap.
Vasárnap már rögtön a reggeli után nekiindultam. Úti célom a cirka három kilométerre levő Nusselsee volt. Előzőleg megérdeklődtem, van–e kiépített út, mennyire meredek, stb. Túrabakancsot vettem, ami vízhatlan és esőkabátot meg ivóvizet raktam a hátizsákba, na meg a mai technika átkát és csodáját, mobilt, amiben már van GPR, úgynevezett útinformátor. Az első öt–hatszáz méter normális, kiépített út volt. Aztán amint az erdőbe ért, már nem volt nyoma sem útnak. Persze volt, de ez nem emberi kezek munkája, hanem a természeté. Gleccser és eső vájta csapás. Kicsit megrémültem, hogy elég meredek is, meg régóta nem mentem hegymenetben, pláne nem kiépítetlen ösvényen, de nem fordultam vissza. Közben, hogy még jobban inamba szálljon a bátorság, megeredt az eső is. Előhalásztam az esőkabátot és persze, kezem ügyibe akadt a mobil. Na „heuréka” akkor most mutassad meg a tudományod. Bevertem a GPR keresőjébe, hogy Nusselsee. Sehol semmi, csupán annyit irt ki, nincs necc, vagyis nem találja az összekötetést azzal a serverrel vagy akármivel, ahonnét az információt kapja. Kedvem ettől sem ment el és folytattam a kapaszkodást. Közben azért figyeltem, hogy hol látható a turistát útbaigazító jelzés. Nem nagyon találtam. Vagy egy háromnegyed órája csak kapaszkodtam felfelé és semmi jelzés vagy tábla. Aztán megpillantottam kettőt is. Mindegyikre a kívánt célállomásom neve volt kiírva: Nusselsee. Na de most merre? Az egyik jobbra felfelé, a másik meg ugyan ebben az irányban lefelé mutat. Sokat nem töprengtem megindultam jobbra felfelé. Úgy gondoltam ez csak fent lehet a hegyen egy szurdokban, és ha eddig felfelé mentem minek mennék lefelé? A táblát valaki vagy valami elferdítette, hogy más irányba mutasson.
Erőfeszítésemet aztán siker koronázta. Kezdett ritkulni az erdő és az út végin egy nagy ház körvonalai bontakoztak ki. Siker – könyveltem el magamban, hiszen csak ez lehet, és az épület vagy turistaház, vagy fogadó. A hátralevő párszáz métert már könnyen tettem meg, noha elég meredeken vezetett felfelé. Megpillantottam a tavat is és hamarosan a partján találtam magam. Ha már itt ez a ház – gondoltam naivan –, ami turistaház vagy fogadó lehet, akkor a nagy győzelemre meghívom magam egy korsó hideg sörre. Már alig voltam pár lépésre a háztól, amikor egy nagytestű Bernáthegyi toppant elém. Biztosan figyelt valahonnan és amint elértem az ő területét, aminek az őrzésével meg volt bízva, elém jött hatalmas ugatással. Nem félek a kutyáktól és soha sem volt afférom még eggyel sem. Így nem tulajdonítottam jelentőséget a „fenevadnak”. Voltak eseteim, amikor emberevőnek gondolt eb nyalogatta a kezemet és másokat meg gatyából szoknyába szedett. Megálltam és vártam, hogy a „portássá” kinevezett négylábú odajöjjön hozzám. Elvégre ez már az ő „területe”, itt ő lehet az úr. De mi a fenének lehet egy gasthaus/fogadó/ előtt ekkora eb? Ez nem vendégcsalogató dolog? Biztosan egy vendégé lehet, és most játssza magát. Már éppen azon voltam, hogy induljak tovább, de erre már nem ugatott, hanem vicsorgott, ami megállásra késztetett. Egy darabig szemtől szembe néztünk.
– Majd megunod – gondoltam magamban és valahogy tudtomra adod, mit akarsz. Az én akaratom számodra biztos lehet: be akarok menni arra a területre, amit a magadénak gondolsz. De te csak egy kutya vagy és amíg nem látom a gazdádat, addig nem is „akceptállak”, hiába is akarod.
Kutya úr tett felém pár lépést, ami eddig elválasztott bennünket és rám vicsorgott mélyeket morogva hozzá.
– Na, mi van haver? Semmi gond, nagy vagy, erős is lehetsz, meg látom eléggé éles fogaid is vannak, nem kell őket mutogatni. Én semmi rossz szándékkal nem vagyok irántad.
Óvatosan elébe tartottam a kezemet. Vagy belém mar, vagy sem. Más lehetőség nincsen. Eddig is ezt tettem minden rámtámadó ebbel és soha sem martak belém. Megszagolták és megnyalták a kezem, vagy méla undorral arrébb álltak. Szóval ebből indultam ki, hogy kézfogás helyett náluk kéznyújtás dívik. Szerencsém volt. Megszagolta a „praclimat”. Na, most mi lesz? Szimpatikus vagyok neki vagy sem? Belém kap vagy sem? Ha támad, legalább tudom, hogy hányadán állok vele, és akkor jobb pár harapással szegényebben elszelelni, míg megvárni azt, hogy földre döntsön. Mert nem csak magasak, de súlyosak is az ilyen nagytestű kutyák.
Úgy látszik szimpatikus lehettem neki, mert egyet nyalt aztán elindult előttem, mintha az irányt akarná mutatni. Én meg ballagtam utána. Néha hátra lesett, hogy nem maradok–e le vagy esetleg másfelé akarok elbóklászni. Szóval nem bízott meg bennem teljesen, rajtam tartotta azt a bizonyos „harmadik” szemét. A ház előtt napernyő, poharak és székek. Duplán kijár nekem a korsó sör – gondoltam. Egyszer a túra miatt, utána meg a kutya kaland sem volt akármilyen. Már éppen készültem leülni, amikor egy hölgy és egy idősebb férfi jött ki a nyitott ajtón.
– Magát meg ki engedte be ide?
– Elnézést, ez nem egy fogadó terasza? Szerettem volna kicsit megpihenni meg inni egy korsó sört.
– Hol a kutya? – támadt rám az idősebb úr. – Ez magánterület, ide még ember nem jött be a kutyánktól, mindenkit elüldözött. Mit csinált vele? Elaltatta vagy…
Mintha értette volna, hogy róla van szó, megjelent és kérdően meredt a gazdára, „miért vagy felháborodva, én úgy gondoltam ez egy rendes ember és beengedtem”.
A hölgy is kezdett most már ámulatba esni.
– Ne haragudjon, de tényleg, mit csinált a kutyánkkal? Nem egy barátságos, eddig senkivel sem viselkedett így.
– Hölgyem, nem tudom. Összebarátkoztunk, de ha magánterület, akkor miért nem kerítik körbe, vagy miért nincs egy tábla?
– Ide ritkán jönnek fel emberek. A tó köztudottan túl hideg és veszélyesen mélyül. Néha jönnek erre turisták, de miután meghallják a kutyát, átmennek a másik oldalra. Brunó, mert ez a neve, nem ismer pardont. Ha valaki tovább jön, mint az út, annak neki szokott ugrani. Volt már pár problémánk vele.
– Én nem akarok beleszólni, de sokkal jobban tennék, ha kiraknának egy táblát, hogy magánterület és kutya van. Már csak a békés turisták kedvéért.
Megengedték, hogy csináljak pár fotót a tóról, megkínáltak egy hideg üdítővel, aztán, mint aki jól végezte a dolgát, eljöttem. Brunó a csapásig követett, és utána is még hosszan figyelt. Úgy látszik közben megkaphatta a megfelelő utasításokat a gazdától, meg azt, hogy többet ide ne merjen engedni senkit. Később kiderült, hogy mivel oda csak amolyan eső és jégvájta ösvény vezet, arrafelé valóban nem nagyon járnak emberek. A másik oldalára, ahol én is végül visszamentem, rendes kiépített út vezet. Csupán az útbaigazító tábla van rosszul kitéve. Esetleg valami szélvihar vagy más miatt elfordult és a rossz, úttalan útra irányítja a turistát.
Legutóbbi módosítás: 2011.09.08. @ 10:16 :: Avi Ben Giora.
