Lássunk egy nagyon egyszerű kísérletet: gyalogos forgalomban másfél, legfeljebb két méter távköz és irány pontos tartásával kövessünk valakit úgy, hogy egyúttal fölvesszük a lépésritmusát, testmozgásának ütemét. Meg sem kell fordulnia ahhoz, hogy mindezt azonnal érzékelje. Körülbelül tíz-tizenöt méteren belül elérkezik a saját tűréshatáráig és valamiképpen változtat a helyzeten. Mondjuk, kiáll, hogy előre engedjen, esetleg elkezd sietni, vagy eredetileg nem tervezett utat választ.
Egy lehetséges magyarázattal szolgálhatunk. Egyénisége, individualizmusa és a saját védelmi rendszere már az ösztönösség szintjén közösen hoz reflexalapú döntést, vagyis jóval megelőzi a tudatos mérlegelés lehetőségét. Ez utóbbi, gondolkodásalapú meghatározottságunkban – egyéb összetevők gazdag variációjában – születnek az ambícióink, melyekkel önmagunk számára biztosíthatjuk a mindenkori dominanciánkat, illetve annak illúzióját…
A közös ősű klónokban éppen ez a legzavaróbb: reagálásaikban akár egyformán ésszerűek, akár azonosan ösztönösek, azt kívülállóként nem tudjuk megkülönböztetni. Ezzel szemben fölvetheti bárki, hogy nem az ilyen típusú többszöröződés, hanem markánsan az egyszemélyű utódlás igénye lesz a legerősebb „üzleti” motiváció. (Némely fantáziadús feltételezés szerint az éppen elhalálozó önnön gyermekklónjában érzi úgy, hogy mély álomból ébred.)
Továbbá a másoló azonosulás a legkomolyabb személyes konfliktusok forrása lehet, például gyermekek között ellenszenvet gerjeszt, ha majmolják egymást, noha tudják, hogy ez csak játék. Azután… mindennapjaikban ugyanolyan, vagy igen hasonló tárgyak többes, bár véletlenszerű birtoklása esetén az érintettek a tények kényszerű tudomásulvételével egy időben nagy értékvesztést is tapasztalnak.
Alapvetően ezekért lehet oly ellenszenves a klónozással többszörözött ember előképe, noha történelmi léptékben mérve az ikerterhességekkel kapcsolatos beavatkozások és a (még nem emberi) klónkísérletek szinte egy időben zajlottak. Nem lehet elégszer hangsúlyozni azokat a megkülönböztető sajátosságokat sem, melyek az ikreket és a közös ősű klónokat jellemzik. Bárkit faggatnánk az eltérésekről, még a laikusok is mondhatnának okos dolgokat, kivált a nők. Álljon itt a következő példa: ha a már emlegetett családfájú klónokhoz úgymond normális személyiséget rendelnénk, akkor a megkérdezettek olyan imént körülírt ítélethez jutnának, hogy ezek nem viselnék el egymásban önmaguk azonosságát. Ebben rejtőzik egy lehangoló következtetés: az ilyen klónok valamiképpen életképtelenek. Vagy azért, mert normális emberként nem képesek elfogadni a teljes egybevágóságukat, vagy azért, mert individuális beállítottságuk hiányában az föl sem tűnik nekik.
Spirituális megközelítéssel is próbálkozhatnánk. Az őrangyalunk segítsége, egy-egy mentőakciójának lehetősége éppen az ösztönös, reflexszerű veszélyelhárítás pillanataiban érhető tetten. Tudatos szintünkön pedig övé a leghátsó, legcsöndesebben hallható megoldási javaslat, amit döntéseink előtt mindig meg kell keresnünk, bensőnk nagy hangzavarában. Az emberi klónnak – vélhetően – nem lenne őrangyala.
Nyilvánvaló, hogy a klasszikus értelemben vett, nem minket, embereket célzó klónozást fontos biológiai kísérletként tartják számon a tudósok, hiszen hazai műhelyekben is születtek bíztató eredmények. Az egységes társadalmi kontrollnak köszönhetően a kóklerek ezúttal nem játszhatnak Istent.
Az elutasítás az értéktörvény felől nézve is indokolt. A bölcseleti korlátozáson túl (ne ítélj, hogy ne ítéltess) még azzal is szembesülnünk kell, hogy az ember klónozása sosem eredményezhet értéktöbbletet. Azt legfeljebb pontszerű, mindenképpen részleges, eltérő beavatkozásoktól várjuk.
Megfogalmazhatjuk a végső következtetésünket: nem számít prűdnek és maradinak az a család, amelyik inkább az ikerterhességet részesíti előnyben. Szerencsénk van.
Legutóbbi módosítás: 2011.09.19. @ 06:58 :: Meyer József