Jajj! Mennyit dolgozom!
Sok évvel ezel?tt a szentannai sátortáborban hallottam ezt a panaszt. Éppen a kráter mélyében fekv? Székelytengert?l gyalogoltunk fel a táborba, hogy kipihenjük a napi úszás fáradalmait, amikor a sátrunk közelében felhangzott ez a mondat. A „tettes” egy fiatal férfi, kiben iskolánk egyik volt diákját fedeztük fel. Csak látásból ismertük, mert egyikünk se tanította.
Laci épp sátorveréssel foglalkozott. Már távolról meglátott bennünket, ezzel hívta fel magára a figyelmet.
– Ó, te szegény! Meg ne szakadj a sok munkától! – ugrattam. – A tanulásba is majdnem beleszakadtál!
A tanáriban a hírnevét ugyanis nem kivételes szorgalmával, hanem inkább azzal szerezte, miként kerüli ki ezt a kimerít? tevékenységet. Egyszer hallottam a folyosón, amint panaszkodott, hogy – felháborító! – egy teljes órát fordított erre a diákszomorító er?feszítésre.
Hamar el?került felesége is, egykori osztálytársa. Ilonka az iskolában tökéletes ellentéte volt férjének. Szorgalmas, rendes, illedelmes, jó tanuló, remekelt a tantárgyversenyeken. Miként találtak egymásra? Talány. Igaz, az ellentétek vonzzák egymást…
Amíg szomszédok voltunk, naponta többször hallottam Laci önsajnálkozó siránkozását.
– Jajj! Mennyit dolgozom!
E rendszeresen fel-felhangzó siránkozás abban az évben hozzátartozott a tábor alapzajához. Ahányszor Laci valamilyen tevékenysége közben meglátott valaki ismer?st, felhangzott a nevezett mondat. Néha anékül is. Az se zavarta, hogy Ilonkát szemmel láthatóan idegesítette ezzel.
– Persze, csak te dolgozol itt, senki más nem csinál semmit, kizárólag csak te! Egyedül te szakadsz bele a munkába! De hogy valamit rendesen megcsinálj… – perlekedett.
Hiába. Se szép szó, se veszekedés, se dacos sért?dött hallgatás nem fogott Lacin, ? továbbra is el-elrikantotta magát:
– Jajj, menyit dolgozom!
Véget ért a szentannai táborozásunk, más-más irányba távoztunk. Nagyváros Brassó, ?k a másik végén laktak, a Bertalan negyedben, nemigen keresztezték egymást útjaink. Ilonkával következ? év tavaszán találkoztam. Láthatóan alatta volt önmagának, nem is vett észre az utcán, én köszöntem rá.
– Mi a baj? – érdekl?dtem.
Még frissen éltek benne a válóper okozta sebek. Nem volt siet?s az utam, hát végighallgattam. Az biztos, nem lehetett könny? elviselnie azt az embert, ki ha két gyufaszálat úgy, ahogy keresztbe tett, azt a hetedik faluban máris tudta mindenki. Miközben Ilonka szakadt meg a munkától, miként hozza rendbe mindazt, amit ? elfuserált; újramosogatott, újratakarított utána, naponta százszor összeszedte a lakásban szétdobált holmiját, és ennek ellenére mindenki ?t sajnálta, hogy kihasználja a felesége. Még a bíró is a pártját fogta, és kettejük hibájából mondta ki a válást…
Megsajnáltam az asszonykát. Minket, férfiakat néha igencsak nehéz elviselni, f?leg, ha egy adag perfekcionizmus is van a n?kben. Ami pedig rendszerint megvan, f?leg, ha rendr?l és tisztaságról esik szó. Nézzünk körül egy legényszálláson és egy lakásban, ahol asszony is lakik. A beszélgetés után én is megért?bben tekintettem a feleségem reggeli kifakadására…
Lacival nem hozott össze a sors hosszú évekig. Aztán nemrég épp helyet kerestünk a kissé zsúfolt szentannai sátortáborban, amikor ismer?s felkiáltás ütötte meg a fülemet.
– Jajj, menyit dolgozom!
A hang gazdája épp egy adag r?zsét tett le a sátra el?tt lev? t?zhely elé.
– Nem szoktál le még err?l, te Laci? – szólítottam meg, mert nem vett észre.
– Javíthatatlan vagyok, tanár úr! – nevette el magát. – Épp most ürült meg egy hely mellettünk, jöjjenek ide!
Ismer?sök közelében mindig jobb táborozni, hát elfogadtuk a meghívást. Segített is felverni a harmincvalahány éves sátrunkat, melynek összerakása mindig felért egy sikeres puzzle-kirakással. Eközben felhangzott két-háromszor a – Jajj! Mennyit dolgozom!
Leghangosabban, amikor megjelent felesége. Emesében iskolánk másik mintatanulójára ismertünk… „Sorskönyv…” – gondoltam.
Már bánni kezdtem, hogy elfogadtam Laci invitálását, míg mellé telepedtünk. Most hallgathatjuk a perlekedésüket… Emese, csodálkozásunkra, önsajnálkozás helyett elintézte egy ironikus „Te szeegéény!”-el.
Amikor vele maradtunk, rá is kérdeztem:
– Nem idegesít a sok „Jajj! Mennyit dolgozom?”
– Miért idegesítene? – lepett meg a válaszával. – Mindenkinek röpködnek madárkák a feje körül[1] – utalt egy román szólásmondásra. – Kinek-kinek az alkohol a mániája, vagy a sz?kék. Van, aki mindig másban keresi a hibát, más meg rendmániás…
– Els? feleségét ezzel ?zte el maga mell?l… – akadékoskodtam.
– Ilonka… – legyintett olyan mozdulattal, melyhez fölösleges hozzáf?zött szót fecsérelni.
A következ? „Jajj! Mennyit dolgozom!” – már a két kislányának szólt, kik eddig egy szomszédos sátor mellett játszottak. Nemsokára jöttek is jelentést tenni:
– Szeegéény Apu, megint sokat dolgozik!
– Ha sajnáljátok, akkor menjetek és segítsetek neki! – kontrázott rá édesanyjuk.
Azonnal lecsapták a homokozó vedrüket, szaladtak segíteni az apjuknak. Hamarosan hárman énekeltek egy dalt, melynek a visszatér? sora az volt, hogy „Jajj! Mennyit dolgozom!” A következ? napokban aztán meggy?z?dtem, ez nem egyszeri eset volt. Ritkán láttam ekkora gyermekeket ennyire együttm?ködni a „sátormunkánál.”
– Kiváló apa. És tényleg sokat dolgozik. Miért ne viselném el?
– És el is végzi rendesen? – hitetlenkedtem.
– Mi könnyebb? Elmosni egy rend edényt, vagy visszatenni egy tányért a „selejt” közé? Letörölni a port, vagy el?venni a porrongyot, s letörölni a polcot, amelyet úgy felejtett?
„Hiába, vannak intelligens n?k, és hápék…” – gondoltam. Mert otthon én is:
– Jajj, mennyit dolgozom!
[1] Fiecare are pÃ?Æ?sÃ?Æ?ricile lui.
Legutóbbi módosítás: 2011.09.17. @ 11:16 :: Vandra Attila
