Az osztályban még tartott a hétvége, pedig percekkel korábban becsengettek. Mindenki áldotta az órarend összeállítóit, akik hétfőn, az első órára magyart terveztek. Ilyenkor lehetett pótolni az elmaradt matekleckét, és a könyvvitel akasztófáit, no meg a vasúti kocsik tengelykihasználásának számításait. Kádár tanár úr már nagyon unta az évtizedes tanítást, és gyomorbántalmai is folyamatossá váltak. Kihasználta az osztályterem égtáj tájolását, a késő őszi napfényt, ami melegen simogatta barázdált arcát. Mindig „napkúrázott”, azt mondta jót tesz a „gyomorsavjának”. A gyógyulás részleteit soha nem mondta el, az osztályt igazán nem is érdekelte, mert órái alatt mindenki azt csinált, amit akart, csak csendesen.
Mari, az osztály egyedüli jól zongorázója, már vagy tizedszer játszotta el a hétvégi teadélután nyitószámát, valami esős zenedarabot. Négy lány nyitott esernyővel próbált ritmusra és egyszerre mozogni, amikor nyílt az ajtó. Kádár tanár úr helyett Rózsa tanár úr lépett az osztályba. Először mindenki azt gondolta, eltévedt, de mondta, helyettesíteni jött.
A hetes jelentett.
— Tanár úrnak tisztelettel jelentem, az osztály létszáma negyvennégy, ebből jelen van…
— Ne folytassa, látom, kik vannak itt, a többieknek késik a vonata, vagy a busza, vagy ülnek kint a vonatkertben, mint akik jól végezték dolgukat. Maguk már azt hiszik, hogy nagylányok! Na — legyintett —, mindegy, ennyi lánnyal nehéz boldogulni. Üljenek le.
A lányok megszeppentek, még a végén felelés lesz.
— Házi feladat volt?
— Neeeeeeeeeem! — zúgta az osztály.
— Na, akkor, mivel közeledik az évforduló, beszéljünk a város felszabadításáról, egészen pontosan a Duna-parti harcokról. Mert azok voltak, higgyék el, itt a délvidéken is – hajolt előre, farkasszemet nézve a tanulókkal, és igazgatta több dioptriás szemüvegét.
— Maguk hogyan emlékeznek rá?
— Tanár úr — szólalt meg Ancsa az első sorban —, mi akkor még nem is éltünk!
— Lehet. Akkor segítek maguknak a visszaemlékezésben — azzal nekikezdett saját háborús élményeit mesélni.
A tanár úr előtt megszűnt az tanterem. Látszott az arcán, hogy visszakanyarodik vagy húsz évet, és újraéli a történteket.
Az első padsor figyelt, a többiek már a szüneti újabb próbára készültek.
Hédi — az osztály legszebbje — kivágott kék fehérpettyes charleston ruhára cserélte a fekete iskolaköpenyt, és tűsarkúra a csizmáját. Kata fiúnak öltözött, szorgalmasan ragasztgatta a bajuszt az orra alá, ami minduntalan leesni készült. Babinak és Áginak a második sorból egészen hátra kellett kúszni a padok alatt, hogy a baletthez a tütükét és balettcipőt fel tudják venni. Edit a hullahopp karikákat osztotta szét a közös produkcióhoz. Néhányan még mindig esernyőikkel bajlódtak, melyek inkább kinyíltak, mint becsukódtak. A hetes beleöntötte a maradék tojásszenet az öreg vaskályhába. A szénpor szállt, a tojásszén izzott, és a kályha ontotta a meleget. A többiek leckét másoltak, festették a szemüket, vagy manikűröztek. A bejárók mohón falták reggelijüket.
Rózsa tanár úr mindebből semmit nem vett észre. Ő emlékezett. Újraélte ifjúsága fontos sorsdöntő és történelmi pillanatait.
— Tudják, amikor ültünk a lövészárokban már harmadik napja, éhesen, bizony gondoltam anyám finom kacsasültjére. Ebbe a gondolatba, még bele is aludtam. Kupán is vágtam a társamat, amikor felébresztett.
— Tanár úr, hogyan robbant fel a híd? — szólt ismét Ancsa. Tudta még hátra van legalább húsz perc, beszéltetni kell a tanárt, hogy a többiek nyugodtan készülhessenek a próbára.
Talán Ancsát ismerte egyedül az évfolyamban, hiszen néha betért a közeli restibe fröccsözni, ahol a lány apja volt a főnök. Hálásan válaszolt a kérdésére.
— Amikor felrobbant? Az nagyot szólt! — a tanár úr arca előtt ismét átsuhant a múlt, emlékezetében megjelentek a nehézbombázok, és szórták terheiket a karcsú hídra.
Már senki sem figyelt. Az osztály egy duruzsoló méhkashoz hasonlított. És akkor megszólalt az óra végét jelző csengő.
— Tanár úr! Csengettek!
— Igen, igen, hallom! — előkapta kopott fedelű zsebóráját, felpattintotta és bólintott.
— No, akkor mondom a házi feladatot — felemelte a fejét és kutatóan végignézett az osztályon.
— Látom, néhányan nem hordanak köpenyt és nagyon nyáriasan vannak öltözve! — közben indulatosan igazgatta szemüvegét. — Mindegy. Szóval, vagy versben, vagy prózában megírják a háborús élményeiket.
— De tanár úr! — tiltakoztak.
— Én segítettem, és mindenkinek vannak hasonló élményei a háborúról! — közölte a legtermészetesebb hangon.
Rózsa tanár úr hóna alá vágta az osztálynaplót, és indult.
Az ajtónál kicsit megállt, látatlanban begombolta a zakóját, amit szokás szerint ismét sikerült félregombolnia, és huncut mosollyal visszaszólt.
— Ja, és Kádár tanár úr hosszantartóan beteg, tudják a gyomra… Készüljenek, többször fogok jönni!
Legutóbbi módosítás: 2011.09.28. @ 21:41 :: Kovács Ilon
