Mindinkább belátom, hogy nem érdemes minden hangulatot, érzést címkékkel ellátni. Jobb így; voltak, vannak, lesznek! Egy biztos, túl vagyok Párizs számomra legérzékenyebb részén, a szívén. Van még, ami foglalkoztat a korszak bohém nagyjaival kapcsolatban. Ezt legszívesebben eljátszanám hegedűn, gitáron, vagy épp aktuálisan, egy tangóharmonikán. Mit tegyek, ha ilyen tehetség nekem nem adatott meg? Eljátszom szóban.
A varázslatos verseket író nagy költők is csak emberek voltak, sőt kifinomult érzékenységük miatt nagyon sérülékeny emberek.
A tizenkilencedik század végén élt Charles Baudelaire, aki talán a legnagyobb hatást tette a magyar irodalom fejlődésére. A Nyugat nagy klasszikus nemzedéke kezdte fordítani munkáit. Korai műfordítója Kosztolányi Dezső és Ady Endre… — Ő írta 1917-ben, a Nyugatban: „görgettem a számban az első Baudelaire-szonett, első magyar strófáját. Egy képről volt szó, fölségesen merész költői képről, s három napig tartott bizony, míg — mikorra magyarul visszaadtam valahogyan a Baudelaire-strófát és képet, a legvirtuálisabbat, a legszebbet… Abba is hagytam a Baudelaire-fordításokat, mert gyötrően nehéz, sőt majdnem lehetetlen más nyelvre átkábítani, csábítani a csoda-szavak tökéletes és házasságtörésre nem termett hűségét… Baudelaire igazán és nagyon francia, előkelő burzsoá, aki persze művész-arisztrokratává verte föl magát s mindemellett a formáknak (a formáknak is) hódoló művésze.”
„Fáradt szemed, szegény szerelmem,
hagyd húnyva hosszan: ne beszélj.
Maradj e hanyag helyhezetben,
amelyben meglepett a kéj.
Künn a szökőkút, mely csevegdél,
és nem szűnik sem éj, se nap,
táplálja, melybe merítettél,
ma: elragadtatásomat.”
/Szökőkút…részlet, Babits Mihály forditása/
Baudelaire a nagy önsorsrontók közé tartozott. Adósságok, nők, ital, kábítószer, éjszakázás, akárcsak Ady! Korán, negyvenhét évesen halt meg. Léda szerelme már negyvenkét esztendősen.
A francia költő hitelezői elől menekülve, számtalan helyen lakott a városban. Törzshelyük, a Pimodán, egy hotel volt, melynek titkos helyisége felejtőhelye a kétségbeesett, s magukat koruktól erőnek erejével elválasztó művészeknek. Barátaikkal a szalonban fogyasztották a hasist, ők alkották a Hasisélvezők Klubját. Mézzel, vaníliával, fahéjjal, pisztáciával, mandulával keverték össze, és erős kávét ittak mellé.
Vallomása a kábítószerekről a Mesterséges mennyországok; „A józan ész azt sugallja, hogy a földi dolgok jóformán alig léteznek, és az igazi valóság csupán az álmok világában lelhető meg.” Egyik fiatalkori verse — Áldomás Adynak…! Láthatólag egy életen át küzdött az ős Kajánnal, míg az maga alá nem gyűrte.
„Nagy gondolatra szükség nincsen itt.” — írja Baudelaire, és szörnyű következtetést von le: „…S, kik rátermettek messiási sorsra: Belefulladtak mámorba, alkoholba.”
Ady szintén írt a magyar borivásról — „Én a magyar Pimodánról akarok írni most, arról a kényszerről, mely a tatáros, turkos magyarokat, ha magyarok, s egy kicsit zsenik, beleviszi az ivásba.”
Az igazi valóság keresése, netán kényszere! A tisztánlátás, a magány, a feleslegesség gyötrelme.
Gondolkodhatunk a miérteken, de elítélni őket? Ilyen idők távlatában? Amikor a korszakot idézve csodáljuk verseiket?
Napjaink kiemelkedő egyéniségei, tehetségei — akik hasonlóan keresték az igazi valóságot, és neveiket nem kell sorolni, tudjuk — a magyarokét egész biztosan — nem ugyanezért távoztak –e oly korán?
Gyötrelem a tisztánlátás!
Beláttam, hogy Párizshoz nem kapcsolódhatok csak romantikus, szépséges hangulatokkal, hisz a szép versek, dalok, történetek — ugyanúgy, mint más országban, városban — emberekből fakadó megnyilvánulások. Szerzőik, előadóik különös sorsú, az élettel vívódó — tehetséges, emberek.
Fentieket mindössze azért, hogy tudjuk, van fent, és lent, fekete és fehér, valamint, hogy a színek néha összemosódnak.
S, ha már Párizs, Francois Villont nem hagyhatom ki, hisz furcsa módon használtam olvasókönyvemül a Nagy Testamentumot — nem azért, mintha nem lettek volna koromnak megfelelő képeskönyveim! Ez tetszett, ebből tanultam olvasni.
A XV. században, egy megszállt, meggyengült országban élt, ahol pestis és éhínség pusztított. 1431-ben, születése évében égették meg Jeanne d’Arcot. Annyi minden csábított rosszra. Villon nem volt gazember. Lopott, sőt akaratán kívül gyilkolt, de süketség lenne a Nagy Testamentum soraiból nem kihallani az önvádat és a bűnbánatot. Villon a Sorbonne közelében, a Saint Jacques utcában, a Saint Benoit kolostor előtt került összetűzésbe a pappal, akit halálosan megsebesített. „Elrontott élet, romolhatatlan életmű?” — jellemzi költői tömörséggel írásainak nagyszerű fordítója, Mészöly Dezső.
Az idő múlását félelmetesen érzékeltető versei: Ballada tűnt idők asszonyairól, Ballada tűnt idők lovagjairól, A szép fegyverkovácsné panasza öregségében.
Halálközeli költészet ez nagyon, de tele játékkal és életörömmel, derűsen az akasztófa árnyékában is!
„Francia vagyok, csak ez kellett
Párizs szült (Ponthoise mellett);
Rőf kötél súgja majd fejemnek,
Hogy mi a súlya fenekemnek.”
Illyés Gyula fordításában az a bizonyos négysoros, sok fér bele — test és lélek, szellem és anyag… A nagy ellentétek ütközése!
… és az Apró képek balladája?
„Mindent tudok hát, drága herceg,
Tudom, mi sápadt s mi ragyog,
Tudom, hogy a férgek megesznek,
Csak azt nem tudom, ki vagyok.”
Hobó első lemezén visszhangzott: „Ki vagyok én?”
Nem véletlenül csinált később nagyszerű Villon-estet. Illik hozzá!
Mennyi szenvedés van olykor egy-egy remekmű mögött! Bocsánatos bűn gyönyörködni bennük. Az ember azt kívánná, miközben persze önzőn örül is, hogy léteznek — bár ne születtek volna meg, hisz majdhogynem az elviselhetetlenség határán jöttek létre úgy, mint a „Levél a hitveshez” — Radnóti Miklós reménykedően fájdalmas verse…
„csodákban hittem s napjuk elfeledtem,
bombázórajok húznak el felettem;
szemed kékjét csodáltam épp az égen,
de elborult s a bombák fönt a gépben
zuhanni vágytak. Ellenükre élek, —
s fogoly vagyok. Mindent, amit remélek
fölmértem s mégis eltalálok hozzád;
megjártam érted én a lélek hosszát,”
A Sorbonne mellett fut a rue Cujas. A középkori jogtudós nevét viselő utcát Radnóti versben örökítette meg „A Boulevard St Michel s a Rue Cujas sarkán egy kissé lejt a járda.” — Ehhez a párizsoláshoz hozzátartozott, hogy ellenőrizzem — tényleg lejt! Persze arrafelé nagyon sok utca sarkán lejt a járda. Nekünk csak ez az egy sarok fontos. Ilyen apróságoktól vagyunk magyarok. Mi titkunk, hogy egyszer itt szökött be az ősz, és csak egyetlen ember vette észre, egy magyar költő…
Hogy meg tud maradni egy lejtős járda, egy őszi pillanat — a gyönyörű versben? Mi mindent megőriz egy költemény és mi mindent megőriz az elme? Olyasmit, amiről nem is gondolnánk, csak eszünkbe jut egy-egy különleges pillanatban…
Ady Endre
PÁRISBAN JÁRT AZ ŐSZ
Párisba tegnap beszökött az ősz.
Szent Mihály útján suhant nesztelen,
Kánikulában, halk lombok alatt
S találkozott velem.
Ballagtam éppen a Szajna felé
S égtek lelkemben kis rőzse-dalok:
Füstösek, furcsák, búsak, bíborak,
Arról, hogy meghalok.
Elért az ősz és súgott valamit,
Szent Mihály útja beleremegett,
Züm, züm: röpködtek végig az uton
Tréfás falevelek.
Egy perc: a Nyár meg sem hőkölt belé
S Párisból az ősz kacagva szaladt.
Itt járt, s hogy itt járt, én tudom csupán
Nyögő lombok alatt.
Legutóbbi módosítás: 2011.09.30. @ 09:41 :: Király Valéria
