Az utca éled, mintha nem is félne
az elmúlástól – hozzá mikor tér be -,
pedig szőkül a nap, ronggyá hasad már a fénye,
halkul a dal, egyre messzebb ring zenéje.
Minden arcnak nyílik valahol egy ablak
jó-reggeltre, végül isten-nyugosztaljra.
Nyújtózkodik, világot nyit ma is a reggel,
sötétséget oszlat, mire a Nap felkel.
Körbeszegi, dúsan csipkézi a szélén,
közepébe hímzi százszínű szépségét.
Míg tart a fonál, kedvét semmi nem veszejti,
– dolga végeztével másnapig felejti.-
De belefájul már a mozdulatlan tájba
az őszbe fordult sejtek, színek kavalkádja,
és úgy teríti a hó szememre a fátylat,
hogy észrevétlen vakul öröm és a bánat.
Ritkul a vágy bennem a teljes egészre,
örülök, ha maradt egy kevéske része.
Ha rebbenésnyit érint, én attól is félek,
szikrát olthat szele a leskődő sötétnek.
Még dobbanásnyit éled, lélegzik a dallam,
míg a könyörtelen idő elnyeli, ne halljam.
Az ablakon át tőlem szökik ma az ének,
ám holnap megint másnak halkul el az élet.
Legutóbbi módosítás: 2011.10.02. @ 08:05 :: Bakkné Szentesi Csilla