Egésznap csak mocskolódtam,
Már egy hete ezt teszem,
Porban, hegyen, oszlopok közt,
Kint a napot szenvedem.
Darazsakkal, muslicákkal,
Ragadok a zsákokba,
Er?m véges, nem engedek,
Darálok a kádakba.
Csepp után csepp, érik egybe,
Gyötröm, ütöm, élj sz?l?!
Kotty, új kotty, így forrik össze, – Forrik? Nincs ilyen szó.
Tölgyfahordó a bölcs?.
Felsír, kitárul a hangja,
Megmozdul, ím szívemre,
Barátom, jó a zamatja?
Igyunk egészségedre.
—————-
Nem pirosoztam végig, de az a helyzet, hogy ez egy olyan vers, amin bosszankodni szoktam. Bosszankodni azért, mert nem látok mögötte semmi munkát. Ha hiányzik ugyanis egy írásból a nagy érzés vagy a nagy mondanivaló, akkor legalább dolgozzon vele a szerz?, akkor legyen zenéje, és jó, gondosan megmunkált zenéje. Mivel nem a helyi kávézóban, hanem az interneten írunk, kommunikálunk, nincs felmentése senkinek, mindenféle verstan elérhet? a világhálón, mindössze akarni kell. Akarni, és elkötelezettnek lenni olvasóink felé, megtisztelni ?ket azzal, hogy igyekszünk a legjobbat hozni nekik magunkból.
Amit itt fent látok, azt kiráztad a kisujjadból, kiválóan alkalmas arra, hogy felolvasásra kerüljön egy szüreti mulatságon, ám nem való egy irodalmi magazin f?oldalára, ügyetlen ritmusú, ragrímes, pedig jól indult.
Legutóbbi módosítás: 2011.10.02. @ 20:56 :: Thököly Vajk