Mit szeretnél, álmok álmodója?
Elhagyott a Fény, hideg a világ.
Felejtenél bár, fogva tart a múlt.
Szeretsz-e még, álmok álmodója?
Menekülök puszta világból:
hozzád menekülök.
Alkottál olyanná:
téged alkossalak.
Otthonod lettem:
teremt? otthonod.
Megmutattál engem önmagamnak,
megmutattalak rejtett mélységedben:
annak, aki vagy azt, aki vagy.
Menekülök hozzád,
akit magamban hordok,
múltam fényének Napja,
jelenem tündökl?, érett gyümölcse,
nem ismert jöv?m,
fogadj magadba
föld, akib?l n?tt mostani magam,
föld, akit termékennyé tettem könnyeimmel,
föld, aki éltet s én éltetem,
csak egymásból eredhet igazi magunk,
közös sorsunk fája, égig ér?,
bennem vagy az ég,
benned vagyok az ég,
alattad vagyok a föld,
alattam vagy a föld,
miért meneküljek?
Miért meneküljek,
hisz 'áradó vagy bennem, mint a lét',
mint áradása kezdetnek és végnek,
kezdete vagy, asszony, minden létnek,
s belédomlik minden: vagy a vég,
kezdetemként új világra tártál,
éget?bb vagy Napból áradt lángnál,
selymesebb, mily szell?t küld az ég,
láttalak: s láttam már minden asszonyt,
s éreztem már minden ölnek ízét
érintve téged; s lettem égett
az elmúlás tüzét?l, mélyeidt?l,
mikbe szédülve zuhantam,
s elégtem céltudatlan,
mint lángba száll a lepke,
meghalva, elfeledve –
hisz több vagy nálam, holtomban is táplálsz,
Láng, te gyilkos, száz halálon átszállsz,
repítve engem, s óvva két karodban,
majd megtagadsz néma haragodban,
elfeledsz, tartva két kezedben,
vallva mégis megfagyott szivedben –
hordozzuk egymást öntudatlan,
mint term? csíra csendben n? a magban,
s Fényre kelve éled halhatatlan!
Szeretsz-e még, álmok álmodója?
Szeretlek.
Szeretnélek.
