Férfinak születtem, vakmer?nek,
kalapálom érceit a földnek.
Kopó-konoksággal ?zök, élek:
varázsütötten, mint a tündérek.
Húsig, csontig elhamvaszt a lázam,
remegek nagy, hideg-fehér ágyban.
Engem megítélni nincsen isten,
magány, mi karcossá remekítsen,
nyugodt álmot, enyhet adó párna,
nincs törvény, ami magamba zárna.
Arcomon napos borosta kéklik,
dühöt neveltem huszonöt évig.
Szüntelen zsong, megüt, mint az áram:
nekem is van valahol egy társam.
Bizonyságom kétoldalú érem:
n?i mosoly kell, hogy megigézzen,
egy mosoly, hogy elsimuljon arcom,
világom – ha taszítna: megtartson.
Legutóbbi módosítás: 2011.10.12. @ 04:21 :: Csillag Tamás
