Szemedbe nézve
látom igazán mi voltam,
csillogó rendbe fésülöm
kuszán-kopott múltam.
Sz?nyeg alá sepregetek,
makulátlan életemen
túl csorduló
gondszemetet.
Gy?rötten is
otthonosan rám simuló
kabátom zsebébe rejtem
magányom,
százéves szekrény
mélyére szám?zöm.
Bezárom gondosan,
de a kulcs áruló b?nöm,
lóg nyakamban oktalan,
árnyéka szomorú valóság,
mely arcomra vetül.
Akkor elém teszed
a friss reggelt,
s míg létem törött lábú széken
egyensúlyoz,
elmosolyodsz és karodba bújva
meleg fészekké válik az élet.