bíbor felhőkön repülve,
száll a végzete felé,
gyermekkorból felépülve,
néz a magaslat elé,
elveszett.
száll a madár fellegekbe,
ének hangja a szívembe,
markolja és bilincseli,
a világ nagy kilincsei,
kizárnak.
ki a kapun, be ablakon
repül mégis félig vakon,
ha az élet szárnyát szegi,
újból fejét felemeli,
bezárnak.
zúg a kapu, száll az ének,
erről soha nem beszélnek.
begubózva azt suttogják,
lelkük mélyén úgy utálják,
ugatnak.
elragadják, felnégyelik,
aztán keresztbe lenyelik.
tépett sebét nyalogatják,
azzal él már, akik hagyják,
elmennek.
Legutóbbi módosítás: 2017.10.02. @ 18:41 :: Eszes Anikó