dr Bige Szabolcs- : Utak a világban -1.

Nyomtatás

A falu szélétől utak indultak a világ felé. Jó utak s rossz utak. Simák s gödrösek. Görbék meg egyenesek. Meg ezek változatai, olyan se ilyen, se olyan utak.

Hogy ki melyiket választja, tőle is függ, meg másoktól is.

Julis a magáén, senki tanácsára nem hallgatva indult, s hogy jól választott-e vagy sem, az majd később derül ki.

Lukács útját a szülői akarat jelölte ki. Senki nem sejtethette milyen lesz? Hosszú vagy rövid? Kanyargós vagy sima?

Lukács előbb a közeli városba igyekezett mesterséget tanulni, iskolát végezni. Falujától elbúcsúzott s emlékei tarisznyájában magával vitte a családi ház s a templom képét. Julis emléke is helyet kapott ebben a tarisznyában. Kicsit kesernyés volt ez a Julisé, az otthon édes, simogató, néha biztató emlékével szemben.

A városban nem kellett sokat bóklászódjon, apja előre elrendezett mindent: szállást, kosztot, mestert, akinél mesterséget tanulhat. Neki csak az a dolga maradt, hogy iskolát keressen magának, ahova az inaskodás mellett járhat. Ez is sikerült. Felvették a fémipari szakiskolába.

Délelőtt iskola, délután inaskodás a kovácsmester mellett. Ez mutatkozott nehezebbnek, mert bár a mester jóravaló ember volt, de az inasától sokat követelt. Segítsen a műhelyben, tartson rendet, takarítson. Ellenben meg volt a mindennapi betevője és fedél is volt a feje felett.

Az iskolával nem volt baj, lévén éles eszű gyermek, hamar felfogta az ott tanítottakat s társai, tanárai még tisztelték is, hogy a délutánjait a mesterrel tölti. Osztálytársai tiszteletét azonban inkább kemény ökleinek köszönhette. Nem tűrte a csúfolódást, szülőfalujának s felmenőinek rosszindulatú emlegetését s hirtelenharagú lévén, hamar móresre tanította a gúnyolódókat.

A vakációkat, szünidőket mindig otthon töltötte. Segített a házkörüli teendőkben, dolgozott a mezőn apja mellett, egy sorban a többi falusi legénnyel.

A kovácsműhelyben karja megizmosodott, tenyere megkérgesedett, így erő dolgában nem maradt le mások mögött. Julisék házát bár elkerülte, de mindig érdeklődött felőle. Meghallgatta, mit beszélnek róla, miket ír a szüleinek s elszoruló torokkal vette tudomásul, hogy minden levél végén róla is említést tesz Julis. Valahogy így: „Üdvözlöm Lukácsot is és jó tanulást kívánok neki, legyen belőle becsületes jó mesterember!”

„Mit akarhat ez a leány tőlem?” morfondírozott magában „Ha már egyszer elment, hát mit akar még?”

Igyekezett elfoglalni magát a munkával. Édesanyja megérzett valamit, mert aggódó szemmel figyelte folytonos szorgoskodását. Hajlamos volt rá, hogy a gondját-baját munkába temesse. Tudta ezt a szokását Édes s rá is kérdezett:

— Julis?

Bólogatás volt a válasz.

Leteltek az iskolai évek. Otthon várta a kihelyezést. Jó reménye volt, hogy a közeli munkatelepen kap beosztást, állást. Addig otthon időzött a szokásos módon. Kaszálni szerette a legjobban, de minden a kinti munkát szívesen elvégzett. Kora reggel a harmaton csak úgy harsogott az élesre fent kasza! Örömét lelte ebben.

Julistól is jött levél. Elhozta egyik unokatestvére, hogy Lukács is olvassa. Azt írta, hogy Szebenbe költöznek, mert a gazdáját oda küldték valamilyen magas beosztású tisztviselőnek, és az egész család vele megy. Aztán több levél nem jött. Pedig a fővárosból havonta írogatott.

Megjött időközben a Lukács kihelyezési értesítése és kellett mennie az első munkahelyet elfoglalni. Csak ide ahajt Zetelakára szólt a papír. Az épülő völgyzáró gát építési telepére.

Különös gát lehetett, mert a fiatalember már hallotta hírét. Két helyre építik. Nehezen érthető, de így van. Elkezdték a mérnökök által jól kiválasztott helyen, s mikor már önteni kezdték a betont, jött a „Kárpátok géniusza”, a Főtitkár, Szóval Ceausescu helikopteren és nem tetszett neki a hely. Nem pusztít falut a gát! Bólogató Jánosok küldték is azonnal a parancsot: költözzenek új helyre, ahová az Elvtárs javasolta.

Ide került Lukács a megváltoztatott új munkatelepre.

Furcsa útjai vannak a sorsnak. Lukács számára az apja a papi vagy ügyvédi pályát jelölte ki, de mikor oda került a sor, mégis kovácsinasnak adta. Most aztán a tárgyalótermek helyett, a barakk-műhely, meg a nagy ég lettek állandó munkahelyei. Bizonyos anyagi megfontolások okozták az apai óhaj megváltoztatását.

Eleinte nem sok munkája akadt, hiszen most csak a munkások verbuválása, a telep kialakítása folyt. Rövidesen azonban elkelt minden munkáskéz, különösen a vasbetonszerelő. Ez Lukács igazi szakmája.

A környéken lakó ügyes fiatalokból alakította ki csapatát s rövidesen megbecsülést vívott ki magának és munkatársinak.

Úgy osztotta be munkáját, hogy havonta egy hétre haza mehessen a családjához. Ezért a hétvégeken dolgozott.

Otthon elsőre mindig Julist kérdezte. Nem jött hír felőle, ami aggodalommal töltötte el. Címét nem tudta, csupán annyit, hogy Szebenben van. Eltelt jó félév is, de nem írt, nem üzent, nem jelentkezett. Lukács elhatározta, felkeresi…

Senkit nem ismert a városban. Valamilyen belső sugallatra a temetőt kereste fel legelőször.

Ide-oda ténfergett nézegetve a feliratokat, keresgélve az újabb keletű sírhantokat. Valami morbid vágy hajtotta tovább és tovább az ösvényeken. Azt sem tudta mit keres, csak jött-ment.

A temető félreeső területén furcsa menetre lett figyelmes. Temetési menet volt, de a koporsót alig kísérte három-négy öregasszony s négy sírásó vitte komoran. Papot nem látott. Utánuk indult kíváncsian, vajon hová viszik és miért nincs velük pap, és miért nem kísérik gyászoló rokonok, barátok?

Ének sem volt. Csendesen mentek, egészen ki a temető legtávolabbi széléig. Igazán szomorú egy menet! Még az ég is elborult, csípős szél kezdett fújni, pedig még csak augusztust mutatott a naptár. Hirtelen egy csapat hangoskodó fekete madár telepedett le a fákra.

Lukács megborzongott…

A menet odaért a kijelölt helyre a kiásott sírgödörhöz. A négy ember szakavatott mozdulatokkal leeresztette a gyalulatlan fenyődeszka koporsót. Egy hivatalnokféle ember lépett oda. Lukács mostanáig nem is vette észre eddig, s hogy a néhányfős kísérők közé tartozna. Megállt az ember sír szélénél és szólt néhány szót. Valami olyasmit,hogy „A Nagyisten bocsássa meg a vétkeidet!” Utána a sírásók betöltötték a gödröt, a földet elrendezték, és egy fenyőlécet nyomtak be a fej felől. Egy szám volt rajta. Név nem.

A kápolnában megkondult a lélekharang s a vénasszonyok összedugva a fejüket hangosan felsírtak.

— Bocsásd meg Uram a szegény nyomorultnak bűneit! Bocsásd meg a mi bűneinket is. Légy hozzánk irgalmas…

Lukács tisztes távolból figyelte a jelenetet. Miután végeztek odament a tisztviselőhöz.

— Ki volt ez és miért így temették? Még a nevét sem írták fel.

— Fiatalember, látom megdöbbent, de nem csodálom. Jöjjön velem be az irodámba. A temető gondnoka vagyok.

Komótos léptekkel indultak az ösvényen a bejárat melletti épületekhez. Ott volt a gondnoki iroda és mellette a lakás. Takaros kis ház konyhakerttel, majorságudvarral, galambdúccal. A gondnok béréhez tartozott a lakás használata. Út közben Lukács bemutatkozott s elmondta, hogy nyugtalansága, aggodalma hozta a városba, és mivel azt sem tudta hol és mit keressen idejött szétnézni.

— Városunkban a rend azt parancsolja — kezdte a gondnok —, hogy azokat, akik megölik magukat csak a temetőn kívül szabad eltemetni. Pap sem jár a bűnös léleknek. Ez a mai leány is elemésztette magát, mert megesett és gazdái kikergették a házból. Ez történik a megesett lányokkal. Maga a gazdája csábította el. Szép volt a nyomorult és jó beszédű.

— Mi volt a neve?

— Várj, ide a könyvbe fel van írva. Mindenkit beírunk, akit itt eltemetnek, ha pappal, ha pap nélkül s azt a számot írjuk a lécre, amit ide bejegyeztünk.

— Hogy hívták? Mondd már!

— Valamilyen Julis. Tán ismerted?

                Harangoznak Szebenben, Szebenben, vajon ki halt meg benne, meg benne?

                Szegény székely legénynek, szeretője szegénynek, szegénynek.

2007. október 5.