Már huszadjára mondtam, hogy induljunk. De mindig ezt teszi! Pedig tudja milyen hosszú út áll előttünk. Bezzeg a csomagokkal megrakott kerékpárt nekem kell tekerni. Még a két gyerek is feltelepszik a csomagok tetejére. Az öregek persze marasztaltak. Azért öregek…
Azt szeretnék, maradjunk holnapig. Csak azt nem értik meg, hogy nincs hol. Az első házban van ugyan egy kanapé, vagy pad, meg van a színben két nagy szalmazsák. Ki bír azokon aludni? Ha muszáj, az más.
Most nem!
(Biztos bolhával is tele van a ház.)
Még egy utolsó búcsúszó, puszi, mama még megsimogatja az unokáit, aztán mehetünk. Végre!
A kerékpár kormányára akasztva két csomag, hátsó csomagtartón akkora zsák, hogy két oldalt lelóg. Erre ül az egyik gyerek, Janika az öt-, és az első gyerekülésre a másik, Niki, a hároméves.
Az ember fiatalon belebolondul egy gömbölyű hátsóba, és azt hisz megfogta az Isten lábát, közben őt fogták meg. Meg is kötözték. Béklyóba verték. Házasságnak nevezik ezt, nagy álszent módon. De én már tudom mi az igazság.
Mindegy most már. Tekerhetem a kerékpárt nyögve. Párom mögöttem karikázik, de át nem venne a terhekből semmit. Ő a gyenge nő, aki csak nyűgösködni, panaszkodni, meg ugye, parancsolgat. Turbékolva…
Amíg egyenesen megyünk addig még hagyján, de itt a domb, amire fel kell jutnunk. Leszállva taszítom a járművemet, ő meg szövegel közben negédes hangon:
— Jobb lett volna, ha kevesebbet iszol. Azért nincs erőd, mert elvette a pálinka. Megmondom legközelebb apámnak, ne adjon. Nem bírod az italt. Vagy talán azt hiszed, megsajnállak és én is nyomom? Az a te dolgod. Te vagy a férfi!
Szót sem válaszolok, csak összeszorított foggal erőlködöm tovább. Hegynek fel. A gyerekek közben csacsognak. Egymással beszélgetnek. Nem törődnek velünk, felnőttekkel. Jól teszik! És meg is szokhatták ezt az állandóan egyoldalú párbeszédet. Csak azért párbeszéd, mert a párom beszél…
Mire felérünk tetőre, már nyögni sem tudok, csak pihegek, mint egy töltött liba. Visszakapaszkodom a nyeregbe. Gyerünk lefelé. Mindjárt szebb az élet. Dalra fakadni volna kedvem, de csak egy halk rikoltásra jut belőlem:
— Juhé!
A gyerekeknek tetszik, és felváltva juhéznak. Hirtelen mindenkinek jókedve támad. A nejemnek is.
Leérve a domb aljába azt javasolja, álljunk meg pihenni, falatozni. A gyerekek is mozoghatnak egy kicsit, biztos elgémberedtek a hosszú üldögélésben. Ő is elfáradt kissé. (Vajon mibe?)
Még nem haladt le a nap, de már közeledett az alkony. Féltem ránk sötétedik, mire beérünk a városba. A sok hazafelé tartó autó között cikázni nem kellemes dolog. De mertem én ellenkezni? Inkább kerestem egy alkalmas helyett a patakparton, ahol le is lehet ülni egy vastag rönkre.
Tűzifagyűjtés, tűzrakás, a hússzeletek fűszerezése, sütése. Ez kedvemre való dolog lett volna, de most erre nem találtam alkalmasnak az időt. Így szóba a se hoztam. Ellenben leterítettem egy takarót és előszedtem a csomagból a kenyeret, a lekváros üveget, és a tejeskanna fedelébe töltöttem a gyerekeknek sorban. Először Nikinek, mert ő a kicsi, de a hangosabb.
A lekváros kenyértől mind a ketten maszatosak lettek, ami nem kis derültséget okozott. A patak vízében megmostam a pofikájukat és olyan jó érzés fogott el, mint régen ismerkedésünk első idejében.
Nejem is csillogó szemekkel nézett ránk és fátyolos hangon csak ennyit szólott.
— Most már siessünk haza!
Legutóbbi módosítás: 2021.07.29. @ 12:12 :: dr Bige Szabolcs-
