Egy angyal vezet valamerre, hogy pontosan hová, azt nem tudhatom, nem az én hatáskörömbe tartozik. Minduntalan vitáznak őrangyalommal, néha parázsló szóáradatokat vágnak egymás fejéhez, lapátszámra. Nem tudják eldönteni, ki az, aki bizonyos élethelyzetben nagyobb tapasztalattal rendelkezik és ebből kifolyólag alkalmasabb engem keresztülráncigálni rajta. Döntök helyettük.
Az őrangyalommal ellentétben, a Másik csak az elcsábítás alkalmát lesi, cserébe azt kéri tőlem, hogy meghallgassam, sose forduljak el tőle. Forradalmár ő, de a szótárban kell kikeresnie pár lényegtelen szó jelentését. Segítek neki, ebben nekem van több tapasztalatom… keressük: „ártatlanság”, „bűn”, „szerelem”… Megvannak, de látom, nem érti. Másra tereli a szót, mintha mélyen zavarba jönne, hogy egy könyv többet tudhat nála olyan dolgokról, amikről persze mindenkinek van véleménye, és meggyőződésük, hogy tudják a szavak értelmét is. Nyugtatgatom szép, lágy öleléssel, őszinte csókkal, de úgy tűnik Neki is megvannak a saját démonai. Nem hisz nekem, míg mélyen húsomba nem harap.
Soha nem beszél a jövőről, nincs ideje másra a jelen pillanaton kívül, kicsit olyan, mintha ő sem tudná pontosan merre vagy hogyan, és mikor megjelenik, mindig a lelkembe kér bebocsátást, felkavar jelenléte, nevet és nem tudja mennyire vártam már érkezését:
– Angyal, mennyi csalódás ért! A szenvedély lehúzott mély ölébe és nincs kiút.
– Ne keressél fényt vagy megértést ott, ahol kiplakátozták nagybetűkkel és rikító képekkel.
– Meséld el még egyszer, hogy a fényes égbolt és a halovány homály határán túl együtt vagyunk a tudatosság végtelen terében, hogy az akarat hegyeket mozgat céltalanul, hogy talán karjaim közt rátaláltál a hiányzó szavak értelmére.
– Szeretlek. Ezt a szót már értem.
Legutóbbi módosítás: 2011.10.27. @ 18:21 :: Ady Ágota Melinda
