hétrét görnyedt világok
feszítik szét nincstelen
színespapír-álmod
ázottan lemállnak tükrödrõl
hideglelés vájta utak
aludj
dúdolok majd
igazi hangokat
rettegek
hogy folyékony
agyagkezed simogasson
vizesre kiabáltam
az éjszakát
foltot ütöttem
egyhangúra dermedt
vágyaidon
már nem akarom
hogy szeress
örökölj mástól
izomsorvasztó szenvedélyt
de áldozz nekem
mikor zsigereidbe kúszom
és benned rekedek
már nem akarom
hogy szeress
lézengek
benned-magamban
kinyílt árkádok
alatt neszez a tél
varjú-szag érint
úgy beléd merülnék
darabjaidra szednélek
és magamnak
raknálak össze
mondd milyen húsod íze
ha engem akarsz
miért sikítasz
szürkén
mágnes arcod
úgyis eltakar
nem lehetek
fedezék kifordult
érzéseidnek
messzire nyúlsz
mikor lappangó ízeltlábaid
meggyaláznak és
idegen ágyakba ûz
a vágy
patakokban folyik
hátamon
a szenvedés
kiragadlak
monoton aktusokból
ne nézz rám
mikor felajzott
testedbe hatolok
csak szeretni nem akarlak
lassan átcsorogni
szádba
ha szemedben
Szent Elmo tûzet
gyújt a vágy
miért sírsz
ha hitvány léhaságom
rád talál
gyökértelen leszek
ha feltépem újra
ami volt
egyhelyben járok
a világ
ma másnak simogat
egyhangúságot
fájsz
kiforratlan diadalmenet
minden szó
fémhideg turbánok közt
megalkuvás születik
dadog
és elbukik a múlt
ablaktalan
falakat építek
ha engedem, hogy
patakokban folyjon
hátamon a szenvedés
már nem tudom
kinek készültek
barlangrajzaim
kallódó indulat
látni miként
tékozlod el
szaruhártyára írt
álmaid
nélküled semmi a ma
tördelt ujjaid
miért nem muzsikálnak?
megérintenélek de
láthatatlan õreid
szilikonba zártak
ébredj akkor is
ha nincs kinek
ne kuporogj többé
szalmaszékek közt
bûn-e ha
keményítõszagú hajadba
temetkezem
legyél csak
zsinóron rángatott
kelepcéd fogja
tûpárna létnek
nem adok több esélyt
hát legyõztem magam
te kívül rekedtél
nem ütnek tovább
burkolt monológok
sebeim sem a te
feltámadásod
ha kifolysz belõlem
elcsúfított arcod
kinek mutatod