… Nem hallottad, hogy kiabálok? Sikítottam utánad, mint a fészkében magára hagyott fióka. „Segíts! Adj ennem! Add a tested melegét, anyaságod illatát! Add a szavaid, kedves hangod! Szép szálkás betűiddel írj nekem! Csak nekem! Adj a műveltségedből, beszélj hozzám más nyelveken! Taníts! Figyelj rám! Létezem!”
Ígérted, korán jössz haza, vártalak! Idős, gondos kezek helyezték kihűlt szobánkban takaróm alá a vászonba csavart forró téglát, hogy fel tudjak melegedni! Éjjel jöttél! Gyors lépteid kopogtak a tűzfal mentén. S amikor lassúak, tétovák voltak, és egy test zuhanására ébredtem, szaladtam, hogy megfogjalak. Féltettelek! Néha hoztál nekem ennivalót is, enyhén füstszagú krémest. Bizonytalan lépteid közben váratlanul a szőnyegre zuhant — erre riadtam. Ilyenkor nem tudtam enni, ne haragudj!
Hoztál nekem pótapát is. Csak néhanap volt nálunk, és tudtam, hogy amikor szinte évente pár napra kórházba vonulsz, egy élet szakad meg. őt okoltam! Téged mindig felmentettelek. Sajnáltalak és védtelek, amikor a közeliek elmarasztaló mondatait kényszerültem végighallgatni. AZ ÉN ANYÁM! NE! NE! NE… Csönd.
Mikor az általad hozott pótapa már túl kedves volt hozzám, kiabáltam megint: „Anyúúúúú segíts!” Égő arccal tettem vallomást kettőtök előtt, de a Te kezed mozdulatlan maradt. Serdülő koromban mozdult meg egyszer, egy pofon erejéig, amikor lázadva kiabáltam arcotokba az életünk. Nem haragudtam, odatartottam a másikat is, ha úgy gondolod, tedd meg! Megteheted; a test nem fáj annyira. Nyolc éves voltam, amikor szültél nekem egy testvért is. Szép, okos fejő kislányt, sírósat.
Változhatott volna az életünk, de folytattad! Ott, ahol abbahagytad! A tested már lázadt, a vakbeled, majd a gyomrod háromnegyed részét eltávolították, eltört a karod, többször a lábszárad, és két combnyaktörést is végigvidámkodtunk. Milyen jókat beszélgettünk a kórházi ágyon, majd otthon, amikor nem mozdulhattál, és ki voltál szolgáltatva nekem. Volt, hogy nem jöttél haza, s én rohantam hozzád, a kórházba, Te pedig könnyes szemmel fogadtál. Tudtam, csak Te jöhetsz, megismertem a határozott lépteid! Vittem neked gyógyírt, amire úgy vágytál. Az orvosod segített. Öleltelek! Pedig haragudtam a szenvedélyedért, kísértelek orvostól-orvosig. Te azonban mindig újra megpróbáltad… és sikerült! Nem engedett a szenvedély, és nem akartál úrrá lenni rajta. Okos voltál, kicsi és sérülékeny! Mindig ilyennek láttalak.
Büszke voltál a későn születettre. Lehettél is. Kitűnő tanuló, szép, karcsú, sportos lány lett belőle. Veled tartottam, kerestem a boldogulása útját. Kevés volt az erőd, levettem a válladról ezt a terhet. A Másik nem tudta megbocsátani Neked az életed. Messze ment, eltávolodott Tőled. Fontos volt Neked, fontosabb, mint én. őérte mindent megtettél. Tudtad, én ott vagyok, mozdulatlanul figyellek. Már nem sikítottam utánad, csak a másállapotú órákban, oda sem figyelve viseltem el a szádból ömlő bántó szavakat! Már Te hívtál telefonon minden vasárnap, mikor a reggeli szentmiséről hazafelé tartva a hangom akartad hallani. „Részed legyen a szentmisében!” — köszöntél be, tőled szokatlan hangon. Örültem! Ilyenkor szóval tartottalak, és mindig röhögős beszélgetésig jutottunk! Jó volt ez a pár perc… Jó, hogy megtetted! Jöttem sűrűn, mindig délelőtt, mert a délután az a tudat másállapota volt nálad…
Csak egyszer nem. Akkor a Másik volt melletted, és én messze voltam. Elérhetetlen. ő ment a hívásra és ő látott meg búcsúzóul.
Legutóbbi módosítás: 2019.08.15. @ 11:48 :: Király Valéria
