Nézd, a fák sem úgy hajolnak
már, ahogy Isten a világra rajzolta
őket, csupasz testük sír világtalan
álmok súlya alatt. Törékeny ágaikból
fények bomlanak. Estlepke születik
a bábból, fázva takarózik ki
az alkony sűrű, néma homályából.
A fények tükröződéseiben,
egymagunk vagyunk közel és
távol. Szemed fekete pontjában
árnyként bolyongok, szemem
áradó medrében hidegek a világok.
Homlokom mögött valami tavasz
kiált, bordám alatt még nehézlégzésű
a téli táj. Szorít, enged a konok akarat,
kilélegez, belélegez az éjszaka.
Szívedig vetkezem a szavakat.
Vad vagy, de nálam nem vadabb.
Szívedig tépem a szeretést. Elrejtőzni
úgysem tudsz, hiába a világnyi sötét.
aki bújt, aki nem, aki igen…
Látlak, súglak. Bűnömmé akarlak.
Szádra harapom a bujkáló hold
ízét. Űzlek, hívlak. Hátadra
karmolom tíz körömmel a nap
ezernyi fényét. Rám hajolsz.
Barlangrajz vagy testemen. Ősi jel.
Nyelvemen szó, tarkómon érintés,
torkomban hang. Őrjítő tudat,
bűn, visszazuhanás, lebegés…
Szűkül a tág tér, hullámzik bennünk
az idő. Egymásba lélegzünk, fogy
a levegőm. Szádat újra rajzolom.
és újra. és megint. Tenyeredben
kezem, szíveden tenyerem. A szél
átfúj az éjszakákon, át az öleléseken,
át a hangodon. Az estre még estébb
zuhan. Testünk csillagüres csend-
fonódás. A szem éjtavában ruhátlan
holdak úsznak, mezítelen árnyékunkon
idegen álmok gyalogolnak…
Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 10:14 :: Szilágyi Hajni - Lumen
