Leszállt az éj.
Csendszülte macskák osonnak
nesztelen cseréptet?kön át.
Puhán hull a hó. Kémény
füstjébe burkolódzik a
hópehely – fázik talán?
Magukba fordultak a
házak, csak néhány helyen –
mint hajdan tanyák ablakin
a mécsvilág – pislákol lámpa
a red?ny mögött.
Hórihorgas lámpaoszlop áll szikár
magában, gázlámpáiról álmodik –
hajdan volt ifjúság.
Egy kapun sétapálca lép ki
nesztelen. Elindul kényesen, helyes
kis nyomot hagyván a hóban,
felfelé, a sz?k sikátor lépcs?jén
a dombnak.
Ficsúrként fütyül nyomában a szél.
Szemben könny? fátyol libeg,
kacéran simítja végig a pálcát
s szél úrfi karján illan el hirtelen.
Megállt egy pillanatra itt, most az éj.
A felh? kacérkodni engedi a holdat,
ki els? bálozóként a földre süti szép szemét.
Nyújtózkodik lusta macskaként ilyenkor
az árnyék – jótét lélek – véd?en eltakar.
Egy fa sötét rejtekében áll egyedül a pálca.
Lépteit már rég behintette fehéren a hó,
mintha ? is fátyolként a szelek szárnyán járna.
Áll a pálca, áll magába', körötte csend,
s varázsa, heve a szép szerelemnek
zöld füvet teremt.
1987 április 29.
Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 10:00 :: Sárosi Attila
