Én mindnek múlást hazudtam,
csoda-szép n?k: hajuk lobog,
tört derekú liliomok
formális katonasorban.
Ingem gy?rött, félregombolt.
Volt, aki halálra gondolt,
pedig születni is ilyen.
Felsírtam konokul –késve,
némultam varázsütésre:
bevérzett fakó íriszem.
Hittem a hajnali eget,
kinyíló, bíbor-kék sebek
szélein jártam, görcsökön.
Kín: fémes-patinás tavasz,
-szívem göcsös lett és varas-
villogott csontos öklömön.
Így ítélj tiédnek, tünde-szép,
miel?tt végképp maradnék.
Legutóbbi módosítás: 2011.11.04. @ 09:20 :: Csillag Tamás