Meyer József : Mi jön a közöny után?

Nyomtatás

A legcsodálatosabb „hungarikum”, hogy mifelénk rengeteg a tehetség. Ám az alkotói tér nem ettől szűkül folyamatosan. Sőt! Szellemi vezetőink erőfeszítései nélkül az már rég fölszámolódott volna.

Lessünk el egy ellenpéldát a környezetünkből. A világegyetem önnön tágulása során égitesteink száma kevésbé változik. Ezzel szemben — nálunk — „csillagaink” sokasága életterével, elismertségével fordított arányban, föltartóztathatatlanul növekszik. Látható, ez a méltánytalan zsúfolódás nem a természet sajátja, célszerű változtatnunk egy ilyen költői képzettársítás mentén.

Jó időben, jó helyen tenni a minőség eléréséért? — ez mára édeskevés. (Tökéletes produktumot sokszor azért utasítanak el, mert meghaladja a felfogóképességet, vagy érdeklődési körökön kívül esik, ami szinte ugyanaz.) A művek argumentumában bukkanjon föl akár több szellemi kincs, illetve vonzó ajánlat? — mindezek az ambíciók csak szűk körben hatnak, mert az alkotó most még nincsen abban a helyzetben, hogy remekeihez kapcsoljon kíváncsi tömegeket. Ez pedig tipikusan a befogadói hajlandóságot érintő probléma.

Ha ezeket az általános érvényű megállapításokat magunkra vonatkoztatjuk, a helyzet a következő: egyelőre túl kell élni azokat a tudatmódosító technikákat, melyek a művészeteket félrelökve az élet valamennyi területét birtokba vették. A fogyasztói létérzést, a giccset, az ösztönszintű érzelmek kultuszát stb. Alappal várhatjuk, hogy ezek „avítt vörös óriásként” bármelyik pillanatban összeroppannak egy általános csömörben, hiszen a kommersz és diffúz élményáradat a rákos sejtek túlburjánzását utánozva hamarosan véget vet saját földolgozhatóságának. Viszont abban a pillanatban elemi erővel törhet fel a tisztább tartalmak iránti igény.

Itt, az emberi szabadság rekreációjában első dolgunk lesz a hamis befolyásolás tiltása. Ez egyben visszatérés a hasznos moralitáshoz, mely a befogadó feltétlen tiszteletén alapul.

Teljes egyetértés alakulhat ki bennünk abban is: nem az alkotások számát kell csökkenteni. A teljesítmények visszafogása csak ott indokolt, ahol rossz az irány, mint például a gazdaságban. A művészetben nincsen, nem lehet tévút, mert az — esetében — eleve kizáró ok. Ez lehetne a kezdeményezői oldal alapállása. A kölcsönösség kötésében a reagáló, befogadó szellemiség kibontását újfent hasonlíthatnánk a világegyetem tágulási fázisához, vizionálva olyan folyamatokat, melyekről Szentágothai János professzor úr titkon álmodhatott, még a múlt században. A 10%-ban zárolt (értsd úgy: kiűzetve a Paradicsomból) agyi kapacitás esetleges kiterjesztését, föloldását. Ennek rendkívüli fontosságával ő végig tisztában volt, számunkra pedig megkerülhetetlen problémává vált.

E spekulációban — a fokozatosság elve alapján — fogalmazódhatnak meg a felkészítő, kezdeti teendők (via purgativa/megtisztulás). Tekintélyes hányaduk karbantartói ténykedésnek tűnhet, mint a jóga, az agykontrol, vagy a rendszeres elmélkedés, a meditáció térnyerése, stb. Efféle, sokszor kipróbált technikákban még nyugodtan hagyatkozhatunk a szabad akaratunkra.

Az aktivitást igénylő tréningeknél (via illuminativa/megvilágosodás) viszont már a legkomolyabban latba esik az irányultság, az alkalmasság, esetenként az elhivatottság, a sértetlenség garanciája. Bár ezekkel a kifejezésekkel a személyes feltételek összetettségét nem tudjuk jól érzékeltetni, arra a legtűrhetőbbnek a hét mentális szint fogalmi köre kínálkozik. Ráadásul az ilyen beavatkozásokban a többszörözöttségre kell a legnagyobb figyelmet fordítani, hiszen néhány szellemi képességnek megvan a pontos fizikai megfelelője. Például jól demonstrálhatóan párba rendezhető az egónk az egyensúlyi szervünkkel (amint alkoholos befolyásoltságunkban működésüket egyidejűleg és egyforma mértékben korlátozzuk).

A hét fő „örvényt” magába foglaló auránk, a hét csakránk, valamint a hét mentális szintünk is alkalmas arra, hogy bennük rokonítható összefüggéseket keressünk.

A drámai változásokhoz nélkülözhetetlen a külső kontrol és segítség. A módszerek többségükben elméletiek, gyakorlatban ma még nem, vagy nehezen kivitelezhetők. Az öt érzékelésünk egyidejű kikapcsolását — majd azok visszaadását — itt nem részletezzük, de a jól végrehajtott műveletek hatása elementáris lesz!

Vagy vegyük a tudatot tehermentesítő további, kevésbé drasztikus módszereket: a téveszmék, a fölösleges vagy gyakran ismétlődő emlékképek, aktualitásukat veszített indulatok, bűntudatok, érzelmi zárványok végleges törlését nem csak a memóriából, hanem a pillanatról pillanatra rögzítő, sejtszintű élménytárolóinkból egyaránt. Előbb-utóbb megoldható akár a teljes, jelenig tartó sorstörténetünk kimentése külső adathordozókra. (Ezekről a kapacitást felszabadító eljárásokról más írásokban már szó volt, itt újra nem tárgyalandók, ugyanígy a 10%-os zár feltörése sem.) A kiürített tartományok friss feltöltése összetettebb feladat, mint egy komplett életterv összeállítása. Viszont, ha sikeres, akár egy teljes értékkel emelkedhet a mentális szintünk.

Mi jön a közöny után… egy láncreakciószerű szellemi kölcsönhatást remélve (via unitiva/az egyesülés útja) föltételezzük, hogy úgy a befogadó, mint az alkotó részéről — a teljesítmények összefonódásával — természetessé válik egymás szerepeinek fölcserélhetősége. Az általuk generált igények kettős spiráljában szükségszerűen átalakulnak a kultúrát kivirágoztató megoldások, a tudások dokumentálási és számonkérési lehetőségei, lassulásból gyorsulásra válthat minden irányú fejlődés. Csak így kerülhetjük el az abszolút tévutat, a „kényelmes” robottechnikák által megvalósítható, minket nélkülözni képes, öngyilkos jövőnk vasba öntését.

Helyette ambícióink középpontjába emelhetjük a mentális szintünk folyamatos fejlesztését, oldva annak olykor merev és kegyetlen sajátosságait, melyek most még elkülönültségünkhöz vezetnek. Hogy földi létünkben is kézzelfogható közelségbe kerüljön az Éden.