Az ág csúcsán, egyetlen rozsdaszín? levél lengedez.
Felállítja a szél, s mint lándzsanyél szúrja az eget.
H?vös ablaküveg, odanyomtam ismét homlokom.
A kint és bent párhuzam. Levél a szélben, nyomot
hagyott mint homlok az üvegen. Mégse látszik,
a szél megannyi levéllel ?zi elenged? játékát,
szerelme nem több: fenntartani a rendet,
természet ölében a változó kedvet, testvérei
a napsugarak, a rögök, a csobbanó vízek,
megtalálja köztük a módját, hogy bújócskával
évszakok jelmezét felöltse, a változást fesse át
– minden nappal szebbé, lassan-lassan, – örökre.
Legutóbbi módosítás: 2011.11.05. @ 10:25 :: Marthi Anna
