Már a régi Szent Gellért legendárium is megemlíti, hogy Szent István király korában, a sóbányászat állami monopóliumnak számított. A sóbányák a király tulajdonát képezték, és a sóhivatalok az ezekkel kapcsolatos — főleg adó és jövedéki ügyeket — intézték. Ausztriában egészen 1824-ig működtek ezek az intézmények. Mai értelmezésben akkor mondják ezt, hogy menj a sóhivatalba, ha valamilyen bürokratikus, és nehezen elintézhető ügyről van szó. Sajnos manapság éppen elég ilyen hatóság végzi „áldásos” munkáját, csak más név alatt.
Pár hete történt meg ez az eset. Manapság ebben az egyre dráguló világban, az emberek többsége próbálkozik különféle kedvezményeket kijárni, amiket az „állami kiskapuk” számára esetleg nyújtanak. Ezen dolgok egyike az adó és különféle szolgáltatások után fizetendő járulékok kedvezményes vagy — ritkábban — teljes elengedését biztosító kedvezmények. Ezek elintézése néha hónapokba telik. Miután már a „nyögdíjasok” egyre jobban növekvő csoportjához tartozom, elhatároztam, hogy utána nézek, milyen kedvezményt tudok magamnak elintézni, hogy kiadásaimból valamit lefaraghassak. Soha eddig nem gondoltam még ilyenre, de a havi költségeim ijesztő emelkedése erre késztetett. Az adófizetés már nem az én kategóriám — mert noha mint nyugdíjas köteles vagyok adót fizetni — annak elengedése járhatatlan út számomra. Viszont úgy gondoltam, hogy a tévé és rádió után fizetendő havi járulék fizetését ki tudom iktatni. Olvastam egy cikket az újságban, ami az ötletet adta, hogy a legtöbb nyugdíjas kedvezményt kap a díj kifizetésére, illetve mentességet. Nem egy akkora összeg, de éves lebontásban jelentős. Több mint ezer euró, azaz havi nyolcvanöt. Kikerestem a neten annak a hivatalnak a címét, ahova a kérelmet be kell nyújtani. Miután megtaláltam, próbáltam rákeresni az oldalukra, hogy talán megtalálom azt az információt, hogy milyen dokumentumok szükségesek ahhoz, hogy kérvényem benyújthassam. Sajnos nem találtam ilyent, így elmentem személyesen a hivatalba.
Balga módon elfelejtettem előre megnézni a nyitvatartási idejüket. Ki gondolná, hogy privilégiumot élveznek, és nem kötelesek az állami hivatalok megszokott nyitvatartási idejéhez alkalmazkodni. Éppen szerda volt, vagy ahogy németül mondják, „mittwoch”, magyar fordításban ez annyit tesz: a hét közepe. Az ajtón hatalmas kartonpapírra irt szöveg díszelgett: Szerdán az ügyfélfogadás szünetel. Egy-nulla — gondoltam magamban — az ő javukra. Másnap már jó korán odamentem, biztos, ami biztos alapon. Nyolckor nyitnak, és én már kilenckor ott is voltam, mert azért annyira nem siettem. A lépcsőházban álltak már sorban az ügyfelek. Próbáltam meggyőzni az előttem állókat, hogy én csak érdeklődni szeretnék, de senki sem volt hajlandó maga elé engedni.
— Itt mindenki információra várakozik, kedves uram — oktatott ki egy éltesebb hölgy.
— De higgyék el nekem, én össze-vissza csak a kérdőívet szeretném megkapni, és megtudni, mégis miket kell beszereznem.
Ez sem hatott senkire. Kénytelen voltam kivárni a soromat. Már éppen rám került, amikor is egy hivatalnok közölte, hogy akinek nincsen száma, az feleslegesen áll sorban, mert ma már csak azokat fogadják, akik számmal rendelkeznek. Erre kicsit ideges lettem és előre furakodtam.
— Elnézést, de hol van kiírva, hogy számot kell venni? És egyáltalán, hol lehet kapni?
— Maga először jár ilyen helyen? — értetlenkedett az alkalmazott. — Nem tudja, hogy minden hivatalban, mielőtt belép, sorszámot kell kérni?
— Képzelje el, hogy most járok itt először. Noha már jártam különféle ügyeket intézni, de eddig nem találkoztam ilyen rendszerrel.
– Itt ez van! Viszont látom, hogy maga még valóban „zöldfülű”. Mondja el, mi a kérelme.
A mögöttem állók hangos nemtetszésüket próbálták kifejezni. Protekciós, sipista és hasonló megjegyzésekben volt részem.
— Maradjanak már csendben — szólt rájuk alkalmi pártfogóm. — Ez az ember most jár itt először…
— Kit érdekel ez? Érdeklődte volna meg, mint mi, akik itt állunk, hogy mit kell hoznia, és mi itt a rend.
— Maga honnét tudta meg, hogy mi szükséges a beadványához? Kiszopta az ujjából? Kötve hiszem – fordultam felé kissé ingerülten.
— Megkérdeztem a barátomat, akik már jártak itt.
— Nézze uram. Én nem tartozom az önök népes etnikai csoportjához, és nincs olyan az ismeretségi körömben, aki információkkal láthatott volna el.
Erre csöndben maradt, de láttam, nem tetszettek neki az előbb mondottak. A hivatalnok átnyújtott egy kérdőívet és egy jegyzéket, amin a szükséges dokumentumok listája szerepelt.
— Ezt töltse ki, és úgy hozza vissza. A felsorolt iratok eredetijét csatolja, majd mi lemásoljuk.
Megköszöntem a soron kívüli kiszolgálást, és kifelé menet már elkezdtem a lista tanulmányozását. Születési anyakönyvi kivonat, házassági-, vagy ha elvált az ezt igazoló hiteles okmány, személyi okirat, illetve útlevél, lakhely igazolását igazoló okirat, jövedelem kimutatás, banki számlák stb. És ez nem csak rám vonatkozóan, hanem mindazokra is, akikkel közös háztartásban élek. Elkezdtem magamban fontolgatni. Mire mindezeket beszerzem addigra már új év is lesz, és kitudja, milyen változtatásokat foganatosítanak az eddigi ügymenetben. Mégsem adtam fel, kezdtem másnap a „papírgyűjtést”, sőt feleségemnek is kiadtam az erre vonatkozó ukázt.
— Teljesen felesleges az egész — oktatott volna ki. — Nem fogsz kapni egy fillér kedvezményt sem.
— Megpróbálni azért meglehet, nem?
— Többe fog kerülni neked a leves, mint a hús, ám csináld.
Röpke három hét alatt beszereztem az egész paksamétát, ami fel volt sorolva. Okulva az előző eseményekből, már reggel nyolc előtt, pár perccel a nyitás előtt, ott voltam. A kapuban megtaláltam a sorszámosztó automatát, de legnagyobb csodálatomra hetvenen felüli számot kaptam. Egy férfi látva a fancsali képemet, diszkréten megszólított.
— Szeretne egy kisebb sorszámot kapni, uram? Olcsón mérem. Ha az első húsz közt szeretne lenni, kérem adjon húsz eurót, és a tizenötös sorszám a magáé lehet. Ha megfelel a harminc körüli, vagy az utána következők, akkor szerény tíz euró „honoráriumot” kérek.
Mi a fene megy itt? Hogy van képe valakinek, egy másik szerencsétlenből hasznot húzni? A férfi várakozóan nézett rám.
— Köszönöm uram, nincs pénzem nekem sem, inkább kivárom a soromat — azzal faképnél hagytam.
Vagy két óra várakozás után rám került a sor. Az irodában, ahova beléptem, két íróasztal volt. Az egyiknél már ült egy ügyfél három gyerekkel, akiket valószínűleg azért cipelt csak magával, hogy nagyobb nyomatékot adjon kérelmének. Helyet foglaltam a szabad asztal előtt és elővettem a kérdőívet meg a halom igazolást és letettem az ügyintéző elé. Az egyenként átlapozta őket és utána eltűnt őket lefénymásolni. Kis idő múlva visszatért, és az eredeti iratokat visszaadta. Lázas munkába kezdett ezután. Egy virtuóz zongoristát megszégyenítő sebességgel kezdte verni a számítógép klaviatúráját. Mikor befejezte az adatok bevitelét, várakozás teli mosollyal nézett rám.
— Ha szabad kérdeznem, a kedves lánya hol lakik? A lakásbejelentőn az szerepel, hogy van egy lánya is.
— Ő most nem lakik velünk, külföldön tartózkodik, és ott dolgozik.
— A kérdőívben benne van, minden egy háztartásban levő személyt fel kell sorolni, tehát a lánya adatait is fel kell vegyem.
— De uram, ő nem lakik most velünk. Ezen az alapon az ügyeletes „sajtpusztító egeret” is lajstromba kellene vennie, hiszen az is az én háztartásomban él — próbáltam humorosra fogni a beszélgetést.
— Így van, uram! Ha hosszan tartózkodik önöknél, még azt is. Sőt, ha van kutyája, macskája, vagy más házi kedvence, azokat is. Az akváriumi halat is ideértem, ha esetleg azt tart otthon.
— Most viccelni tetszik velem?
— Eszembe sincsen. Elvégre azok is rendelkezhetnek jövedelemmel, illetve magának a pénztárcájában maradt annyi, hogy róluk is gondoskodjon.
Kezdett igencsak melegem lenni.
— Akkor sajnos vissza kell jönnöm, mert a lányomat igazoló iratok nem állnak most rendelkezésemre.
— Itt hagyhatja a már meglevő iratokat, a hiányzókat meg, ha beszerezte.
— Meg tudná mondani az eddigiek alapján, mennyi az esélyem, hogy kedvező elbírálásban részesüljek?
— A maga, és a kedves felesége együttes jövedelme, jóval a létminimum felett van! Éppen ezért, szinte semmi esélye nincsen, hogy mentességet kapjon a havi díj kifizetése alól. Kedvezményt talán kaphat, cirka tíz eurót, ami éves vonatkozásban százhúsz euró. Az sem semmi a mai világban.
Megköszöntem a „kedvességét” és kifordultam az irodából. Szinte ugyanabban a pillanatban végzett a másik asztalnál ülő háromgyerekes nő is. Együtt léptünk ki az épületből. Én mentem a villamosmegállóba, ő meg beszállt az odakanyarodó alig pár éves Mercédeszbe, amit nagy valószínűséggel a férje vezetett.
Nem kellett sokat töprengenem ezek után, hogy eldöntsem, megszerzem-e a hiányzó okiratokat is a lányommal kapcsolatban, vagy sem. Viszont igazolást nyert számomra valami. Régen is állami monopólium volt a sóhivatal és a mai is az. Csupán csak modernizálták. Sőt átfogalmaztam a már ismert szlogent: Ne menj a sóhivatalba se!
Legutóbbi módosítás: 2011.11.15. @ 11:23 :: Avi Ben Giora.
