Homályos szemével
hunyorog rám a hajnal,
keser? álomíz
bomlik el a számban,
az ágy lehúz.
Szuszog a szoba.
Falán mocorog a kép,
az óramutató
tévedésb?l visszalép.
Ásít az id?.
Hajam érinti
ernyedt férfikarja
öntudatlan,
a biztonságot adja
hunyt pillája is.
Talán nem kés?
még újra kezdenünk
ha hinni tudjuk:
a szerelem nem múlik el
bennünk soha.
Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 10:00 :: dr Kocsi Katalin