Amikor az Úr első vasárnap a tengerekre nézett és azokban megpillantotta az arcát, boldog volt. Rögtön tudta, hogy igaz gyermekei az ő mintájára boldogok lesznek majd, valahányszor megpillantják saját arcukat. Az Úr valójában jócskán beleráncosodott a teremtésbe, mégis szépnek vélte önmagát. Vonásaiba rejtett minket, teremtményeit. Büszke volt minden egyes alkotására. – Egyikünket sem felejti el, mindannyiunkra emlékezik. –
Milyen gyönyörűek is a ráncaim! A jobb szemem alatti apró karikában csücsül a kisfiam. Egyszer csak feláll. Első bizonytalan lépései az orrnyergemhez vezetnek. Orromnak cimpájába kapaszkodik picit, de aztán huss… már az államon szalad! Óvatosan visszasétál az ajkamig, majd bal fülemet megkerülve bújócskába kezd a tarkóm mögött. Megbotlik egy göröngyös csigolyában, de ügyesen felpattan, gyorsan megvigasztalódik. Kicsivel később már mellkas tájt hasal, lassan lecsukja égszínkék szemét. Nincs más dolgom ilyenkor, minthogy hálával telve gondoljak az Úrra, amiért rám bízta édesgyermekét!
Legutóbbi módosítás: 2011.11.16. @ 19:40 :: Kőmüves Klára
