Értelmem képtelen lényege, sötétből kiugró, vesztes hordák zavarában, lankadtan, süpped egyre mélyebbre. Létem rétegének többes irritációját, korhely lépések nem hátráltatják. Előre hát, hősi, fokozottan katonás rendemben, csak úgy magányosan, a vakvilág felhőtlen – tompuló zajt is nélkülöző -, egyetlen vert seregem élén. Valahová, a remeték kincsének magányosságát meglelő szerpentin kőúton… ösvényen, nem autópályán!
Vágom a csapást, kövek között, korbáccsal serkentett rabszolgák nyomában. Verítékszagtól lüktet? hegyoldal keservin, kilátók százain mulatnak. Dobolják tompán, ronda ellensereg, ocsmány harcba hívó ritmusát.
Lepereg rólam minden harcra hívás. Küzdök hívás nélkül. Reszkess ellenség! Remélhetsz kegyelmet is a hegytető zugán, klastromok nyugalmában. Cellák sötétjéből, sajgó remeteként, szívós magányban ülök. Ne zargassatok, nem vagyok játékszer és nem is félek! Csekély provokációt sem kérek, megyek utamon. Egyszer – ma, holnap vagy évek múlva – célba érek… nemcsak képletesen.
Legutóbbi módosítás: 2011.11.17. @ 18:36 :: Boér Péter Pál