A fehér ing és nyakkendő már rég nem volt kötelező, csak elméletben. Csabesz azon a vasárnapon nyűgnek érezte a tenkei versenyt, mást sem csinált, mint az óráját nézte. A pályán szándékosan kihagyott ellenőrző pontokat, hogy lehetőleg -ha sehányadik is lesz az aznapi ranglistán-, minél előbb induljanak vissza Váradra. Egész lényét a rég várt koncert létrejöttének tudata bizsergette, amire a jegyet fél havi zsebpénzéből vette. Valahogy két másik sporttárson kívül, akik szintén érintettek voltak Lokomotív ügyileg, senki nem sietett. A tanítóképzős lányok, akik a hajnali induláskor az autóbusz belsejében, hihetetlenül ostoba dalolászásukkal szétharsogták a fiúk fejét, kiölve a minimális ismerkedési lázat is a kamaszseregből, már nem lettek volna zavaróak, sikíthattak volna, csak induljon egyszer az a busz. Nem indult! A vezetésnek sehogy sem akaródzott ripsz-ropszra összecsapni az eredményhírdetést. Akkor Csabesz mindenkitől elköszönt és elindult az aznapi felemás teljesítmény után, gyalogosan Várad felé. – Mi az a 40 km? – gondolta – két hosszabb pálya. Csakhogy gyalogolni és futni nem ugyanaz. Megpróbált ő kocogni, de a fáradtság, ami az éjjeli lázas nemalvásból és a lefutott, úgy 10 km-ből nőtt ki, igencsak gátolták az előrehaladásban. Érzékelte is, ha nem jön össze egy autóstopp, éjfélre sem lesz Váradon, neki pedig este 6-kor a koncerten a helye. Megállt az iszonyatosan semmilyen mértékű forgalomban. Ha Várad felől jön egy kocsi, azt is képes lett volna leinteni, hogy forduljon már meg és vigye haza, de nem jött. Aztán egymás után három húzott el mellette zsinórba, integetésre a negyedik megállt. Beült, tudta már biztosan megérkezik, mégis szinte szuggerálta a sofőrt, hogy “tépjél gyorsabban, legyek már Váradon, vár a koncert”. Hangyázott az izgalomtól! Bár minden rendszert kritizáló passzív magatartást előnyben részesített zsenge életkora ellenére, itt nem ez a motívum gerjesztette a belső lázas vágyat. Vágtában ért haza, a lehető leggyorsabban cserélt szerelést olyanra, amit a koncertre alkalmasnak vélt, bár az akkori Várad ifjai farmerhez csak hellyel-közzel jutottak, így maradt a kor divatja, egyen trapéz nadrág, egy alkalomhoz megfelelőnek vélt kívül hagyott inggel és elindult. A központig semmi gond nem volt, az első meglepetés akkor érte, mikor a Szent László templom melletti kettes villamos megállójában, ahol járatkimaradás esetén előfordult, hogy 20-30 ember várakozott, most néhány száz, lehet, hogy több. Nem esett le elsőre, hogy itt mindenki koncertre indul, csak mikor egy szintén érdekelt sporttárs kolleginával összefutott. Üdvözlés után megkérdezte: – Mondd, te tudod, hol van a Hadsereg Terme? – Igen. – Ez remek, így legalább odatalálok. – Ne félj barátom! Ha jól szétnézel, itt mindenki oda indul, nem fogunk eltévedni. – Köszönöm Éva! Azt hiszem megpróbálhatnánk magunkat feltülekedni a villamosra. Én taszítalak, te meg nyújtsd hátra a kezed, hogyha más nem lesz abba kapaszkodhassak. És így, csüngve-lógva a villamoson, értek célba a megalázóan kisméretű, külvárosi, nyugodtan pitiánernek nevezhető, jelentéktelen, méreteiben koncertnek alkalmatlan épülethez, azaz attól 50-100 méter távolságra, ugyanis az utca bejáratát rendőrkordon állta el. No, ez elég meglepő volt, a jópénzért vásárolt jegyek tulajdonosainak, a háttérben levő géppisztolyos katonák főleg. Valamitől nagyon rettegett az akkori vezetés. Attól, hogy egy magyarországi együttes, akkor még nem szokványos stílust művel, attól, hogy rálátnak kicsit valamire, amiről minden váradi vezető, legyen az politikai, rendőri vagy katonai, pontosan tudta, hogy nem csak fogalmaik, hanem pontos ismereteik vannak, Várad ugyanis azon privilegizált helységek közé tartozott, ahol megalakulásától kezdve a Magyar Televízió adása zavartalanul fogható volt. A felhevült tömegben Csabesz előre könyökölte magát, ha majd egyszer mégis megnyílik az a sorfal, lehetőleg az elsők között jusson az ellenőrző pontig. És megtörtént az, amire csak egy picit is logikusan gondolkodva számíthattak volna. Az első sor nekirontott az őröknek, széttaszította azokat és a második sorban levő Csabesszel el kezdtek vágtatni, mint egy rövidtávfutó versenyen. Őt végigdarálta a tömeg a vörös téglából készült kerítésen, hogy mindene beleropogott, majd felmutatta a jegyét és onnantól kezdve a szervezők már úriemberként viselkedtek, nem volt más választás. A Locomotív GT aznap este az összes mindennapi gondokból elringatta a tömeget, akik érthetetlen módon, de egymásra jelentős tekintettel befértek, bepréselődtek a város ilyen alkalomra legócskább helyére. A termen belül eluralkodott hangulat, mindenről elterelte a figyelmet. Majdnem 35 év távlatában sem lehetne szavakba önteni, csak azt, hogy a “Ringasd el magad”, talán egy óráig is közösen lüktetett az együtessel. Nem akartak hazamenni, nem akarták elfogadni, hogy csak úgy kimentek és a negyedik visszázás után már tényleg nem jöttek vissza. Érhető, hiszen négy napon át, napi két koncertben nem elvárható az éjjel-nappali szórakoztatás, de mikor a technikusok a felszerelést bontották, még akkor sem akartak mozdulni. Aztán tudomásul véve a tudomásul veendőt, lassan elkezdtek kifelé szivárogni és valami elmondhatatlan euforikus érzéssel, ami mindenféle Extázit vagy egyéb kábítószert felülmúl -elsősorban természetes és egészséges voltával-, egy életre szóló élménnyel, lebegtek haza.
Legutóbbi módosítás: 2011.11.19. @ 07:36 :: Boér Péter Pál
