M. Fehérvári Judit : A manipulációk kora, az anómia és a mágusok

*

 

Az anómia szó valami olyasmit jelent, hogy egy adott társadalomban vagy akár egy mikroközösségben meggyengülnek a közös értékek és normák. Ilyenkor egyes egyének hajlamosak arra, hogy helytelen eszközökkel érjék el azt a számukra megfelelő életminőséget, amelyről úgy vélik, hogy megléte elengedhetetlen ahhoz, hogy jól érezzék magukat a bőrükben.      Ha az anómiát az egyszerűség kedvéért értékvesztettségként definiálom, akkor bizonyos deviáns viselkedésformák előzményeként is felfogható.      David Émile Durkheim, a XIX. század végén élő francia szociológus szerint a kollektív tudatnak és a társadalmi értékrendszernek konszenzusban kell lenniük egymással, mert különben növekszik az öngyilkossági hajlam, aminek az oka egyértelműen a társadalom integrációs erejében fennálló zavarokra vezethető vissza.      Ez azonban elkerülhető, ha a társas kapcsolatok minden fokán működik egyfajta mechanikus szolidaritás és társadalmi munkamegosztás (division sociale du travail).      Nagyjából ugyanezen értékek mentén halad a XX.század ismert amerikai szociológusa, Robert King Merton is.      Hogy mindez miért jutott eszembe? Mert a lázadások korát éljük ma is. Kevésbé ötlik az elménkbe, hogy az életet szeretetben is le lehet élni, amihez semmi más nem kell, csak mi magunk: belső hozzáállásainkkal, szavainkkal, tetteinkkel, s azok következményeinek teljes felvállalásával.      Lehet úgy zárt bilincsek között élni, hogy teljesen szabadnak látszódjon az ember. Ez is egy szerep. A segédé. Így működnek a háromrészes dobozokba zárt, látszólag egyetlen embert részekre fűrészelős varázstrükkök, amelyek csakis a látvány kedvéért jöttek létre, s mindenkor a mágusé a dicsőség. Az illúzió pedig megszédíti azt a közönséget, amelyik tapsol, s rosszabb esetben katarzis érzése is van, s csakis az illúziót létrehozók tudják azt, hogy mennyi veszélye van egy-egy éles helyzetben történő kísérletnek. Noha mindennek megvan a pontos ideje és helye, minden valódi, de mégsem.      Milyen a mi életünk? Valódi? Hamis? Varázslat? Ha az, sok vagy kevés a belefektetett munka és energia? 

     Ketrecekbe zár? Tükrök és hálók és füst lengi be? Vagy éppen olyan, amilyen a valóság?      A kereszténység azt hirdeti, hogy az a legnagyobb bűn, ha elutasítjuk Mások szeretetét. Ahhoz azonban, hogy ezt el tudjunk fogadni, nem árt megfogadni az evangéliumok tanításait, hiszen mindenféle áltatás nélkül előttünk van az élő Ige, amely a költészetben éppen úgy azt hirdeti, mint a Szentírásban is:

      „S kell, hogy az Úr áldja, védje           aki azt énekli: Béke!”

      (Babits Mihály: Zsoltár gyermekhangra)

 

     S hogy miért írtam itt össze ennyi mindenfélét? Mert hiszem azt, hogy nincs olyan rossz, amelyben ne lenne ott a jó is, ami nem hamis, nem álságos, hanem egyfajta konszenzus, elkötelezettség, amelyre a szeretet nevében mindnyájan képesek vagyunk.

 

Debrecen, 2011. november 20.

 

 

Legutóbbi módosítás: 2019.08.15. @ 11:23 :: M. Fehérvári Judit
Szerző M. Fehérvári Judit 168 Írás
2010. karácsonyáig középiskolai történelem-orosz- magyar-tánc -és drámapedagógus voltam, aki akkor egy művészetoktatási intézményben próbálta átadni mindenféle tudását. Ez volt életem második munkahelye. Az első, a volt alma materem, egy Vegyipari Szakközépiskola, mert az egyetlen napig sem űzött alapszakmám általános vegyész. Akkor, 2010 év végén elhatároztam, hogy belevágok az ismeretlenbe... Jelenleg pedagógiai szakmódszertani cikkeket írok egy újságnak. Az irodalom felüdülés és kikapcsolódás, rejtvény és néha megoldás is, de sajnos egyre kevesebb időm van rá, s minél inkább belemélyedek, annál inkább rádöbbenek minden hiányosságomra. Ez néha aztán földhöz is vág... Meg a gravitáció... Ennél többet nem szoktam elmondani magamról, s ezt is azért tettem, mert ma ilyen kedvemben voltam... Debrecen, 2012. március 31.