volt olyan, hogy nem hazudtunk?
egy nagy vonalnyi élet
ábrándjába töretlenül,
a végtelenbe összeér?
sínpár voltunk?
volt olyan, hogy nem volt más?
hogy egy régen megírt szerep,
nem lyukas szemekkel nézett
a rendez? könnyes szemébe?
volt olyan, hogy nem ‘miért’? hogy
úgy repült a kakas szélcsendben,
csomóra kötött ver?erekt?l,
holnapiz? szánkon át buggyant ki
a semmiért való öröm?
már a múltamban
sem hiszek. mindent csak én
látok, s az én lyukas szememb?l
csak kifelé szivárognak a cseppfolyós délibábok,
s hiába nyomom rá teljes er?b?l
mind két kezem:
monumentális, áthallgatott
pillanatok, kibírhatatlan
árnyékában
hasadok tovább,
hogy ne egyedül legyek(.)
