Meyer József : Megbocsátás

Nyomtatás

(Mottó: Bocsáss meg nekik, Uram, mert nem tudják, mit cselekszenek!)

Régen történt. Egy rabbi otthonában olvastam olyan képaláírást, ami arról szólt, hogy a megbocsátás üdvös dolog, viszont az emlékezés kötelesség.

Nála fogalmazódott meg bennem, hogy ez a megrendítő folyamat elsősorban lelkiség kérdése. Lehet ingatag döntés is, mert valóban szoros kapcsolatban áll az emlékezettel, ám végül a fájdalomérzet, és abból a tűrőképesség az, ami kétségessé teheti.

Manapság illendő jól gazdálkodnunk egész életünkre megadott, tehát korlátos energiakészletünkkel, annál is inkább, mivel mérhető, külső jegyekben egyaránt meghatározható sajátosságokról van szó. Lelki edzettségünk fenntartásával és a problémamegoldó képességünk kiépítésével, valamint a kívülről érkező, pozitív természeti energiák befogadásával pedig arra törekszünk, hogy mentális állapotunkat a legjobb minőségében megtartsuk. Divatos dolog ezt is létminőségünk fókuszába helyezni. Más irányból közelítve mondhatjuk: természetes számunkra, hogy a keleti hatásokat magunkénak érezzük. Ez nem olyan súlyos hiba, hiszen könnyen beláthatjuk az indulatok — a harag, a gyűlölet, a határozott ellenkezés, valamint egyéb szenvedélyek — kártékony, emésztő hatását.

Ahhoz, hogy magát a megbocsátást jól leírhassuk, történelmi gyökereink gazdag példatárából kezdetnek idézzünk egy népi bölcsességet: „Okos enged, szamár szenved.” Ebben egy rendkívül meglepő, reagálásunkat sommázó szempont előlegeződik meg. Szinte mellékes, hogy ki és mit követett el velünk szemben.

Ez azonban korántsem az egész történés. Ha egy tengellyel pozitív és negatív érzelmi tartományokat képezünk, a velünk szemben elkövetett agressziót nagy kilengésként érzékeljük az energia-elvonásunk síkján. Viszont azzal, hogy a vele ellentétes irányú térfélen ugyanekkora, de pozitív töltésű ellenhatással élünk, az pedig csak közömbösített állapotunkat, a hárítást eredményezi.

Belátható, hogy a megbocsátás ennél összetettebb folyamat, jóval több, mit szimpla stresszoldás. Egzakt ábrázolásakor kényszerű egyszerűsítésekkel kellene élnünk, többek között azzal, hogy a tengelyen az emlékezést az idővel helyettesítjük. Ez tehát zsákutca.

Annál is inkább, mivel a tudatlanságból eredő bántalmazástól, a gonosz kegyetlenségig tartó skálán mozogva rendkívül sokszínű lehet a feloldozás. Ha a megbántott efféle gesztusa egyoldalú, az elkövetőben megmaradó, aránytalan — mi több —, méltánytalan lelkiismereti problémát hagyhat. Az élménysúlyok együttes törlése nem történik meg! Abban kizárólagos jelentőséggel bír a személyes és egyidejű irgalom gyakorlása, melynek során a jóindulat hatványozottan és kölcsönösen érvényesül; kiemelő hatásában az érintettek véglegesen megkönnyebbülnek.

Így az agresszió — közömbösítés — megbocsátás kontinuumon a lényegi, mozgató erőt az önzetlen szeretet képviseli. Ez a tiszta érzelem a végtelenségével és a megkerülhetetlenségével vívja ki föltétlen csodálatunkat.

Csak reménykedni lehet abban, hogy a rabbinál is — az idézett szöveghez merészen hozzágondolva — a szeretet aktív közreműködése a legfontosabb.