Csak ülök csendesen.
Lehunyt szemhéjamra vetítem
nemrég percek csodáját.
Melenget?, édes érzés jár át,
valóságra kel, mi csak képzelet.
Itt vagy ismét, itt vagy velem,
nem érdekel semmi, csak téged
akarlak ölembe zárni,
ringató karodban súlytalan
lebegni, pulzáló ütemre
történjen bármi.
Mardosson, égessen a vágy,
mint lángnyelvek
ölelik halálba vétkes-vétlen
áldozatukat fent a máglyán.
Mikor itt hagysz, mikor
elmész abba a másik világba,
csak ülök csendesen
s lehunyt szemhéjamra vetítem
átélt percek csodáját.
Szorosan átölelem magam,
ne törjön sikolyba hiányod,
nehogy megtudd, meghalld,
mennyire fáj a kihül? ágy,
a b?römr?l elszálló illat,
melyet ott hagytál magad után.
A hangszálak nélküli kiáltást
nem hallhatja más, csupán
násztól izzadt párnám,
s önként vállalt társam,
a magány.
Legutóbbi módosítás: 2011.12.07. @ 06:26 :: Helen Bereg
