János a bezúduló napsütésben döbbenten nézte Jucika arcát. A mindig eleven szemek megtörten tágultak a végtelenre. Nem hitte el, nem hihette el, hogy ez valóban bekövetkezhet. Nem sírt, csak leült Jucika mellé a fotelba és kezét a kezébe vette. Tudta, hideg lesz és melengette. Érezte, Jucika még itt van, némán vigasztalja, csak éppen a hangját nem hallja. Lassan felemelkedett, lezárta Jucika elködösült tükreit. Ezek a halott tükrök már nem verik vissza a hatvan éven át sugárzott szeretetsugarat. Újból kezébe vette felesége kezét és – mint minden reggelen – most is megcsókolta. Ez nála a hála jele volt mindazért a percért, amit Jucikával tölthet.
Ma még nem engedi el, ma még itt marad vele. Ma még szeretné érezni azt a lobogást, amit az asszony adott egész élete során.
Ha arcára tekint, azt a húszéves ártatlan leányt látja, akit a színpadról letekintve megpillantott, akit a zeng? hangján el?adott verse után lelkesen tapsolt. Nem mímelte a tetszést, nem állt be autógrammot kérni. Juditot neki kellett megkeresni. Számtalan kalandja után félve érintette meg a lány kezét, a sokadik randevú után. Judit tiszta és büszke volt. Hirtelen gerjedt haragra, mérge, mint a t?z lobbant el. János úgy érezte, ezt a kincset meg kell ?riznie. Az id? igazolta sejtését. Judit volt, aki kevés jövedelmüket beosztotta, otthont varázsolt a rideg falak közé, ahová megszülte négy gyönyör? gyermekét. Judit volt, aki mindenr?l tudott, aki minden bajt elsimított. ?csak megkereste azt a keveset, amit Judit megsokszorozott. Sosem értette, de mindig az volt az érzése, hogy a csodák naponta történnek. Most, itt a fotelban tudatosult benne, hogy ezek a csodák már nincsenek.
Szája száraz lett, nyelni sem tudott. Amikor fel akart állni, er?tlenül visszahuppant a fotel melegébe. Kezével érezte, fogja azt a másik kezet, melyet most a halál merevsége elengedett. Agyában tudatosult, több mint két órája ül felesége teste mellett. Jucika arca a merevség oldódásával kissé meglágyult, elsötétedett. János már sokszor megfigyelte ezt a jelenséget. Szerette volna megfésülni az asszony haját, elrendezni kissé felcsúszott ruháját, de csak ült mellette. Erejét Jucika lelke magával vitte. Elvitte, nem lopta el, de Jucika azt is tudta, neki az er? már nem kell. Mert mivégre az er?, ha nincs cél, amely kivitelezhet??
Megsz?nt a csoda, elérkezett a halál misztériuma. Azrael még nem intett felé, most, hogy Jucika elhagyta, vágyja a közelségét. János már biztos volt benne, viszontlátja asszonyát. A magány csendes puhasággal vette körül, aztán a naplemente a szemére fátylat terített. Jucika kezének hidegségét átvette egész teste, szíve fájó szeretetét egy fels?bbrend? érzés könnyítette meg. Könny? volt, úgy érezte, szállni tudna.
Közben valaki durván visszarántotta a valóságba. Jucika kezér?l lefejtették csontos kezét, és a fényárban úszó szobából elvitték szeretett feleségét.
A csoda véget ért. Mindörökre…
Ágnes nyomasztó álmot látott.
Hatalmas tömegben haladt el?re, mellette édesapja, János.
Jucika, az édesanyja ruganyos léptekkel haladt el?ttük, mint mindig, és sürget?leg szólt apjára:
– János siess, mert lekésed a repül?gépet!
Ágnes felült és rögtön tárcsázta a kórházat.
János öt perce elérte a repül?gépet.
Legutóbbi módosítás: 2021.07.29. @ 12:13 :: Ebergényi Németh Magda